Mednyánszki Gáborné
Ne közelíts, hisz beszennyezlek
véletlenül óvatlan éjen,
maradj te csak ily hófehéren.
Szikrázik az idő fényes palotája
új jövevényt várnak mondta három bába.
Csak fekszel a kocsin,
semmit nem tehetsz,
felberreg a csengő,
szavak, ne féljen...
Szeretem a kezed.
A kidomborodott bütykök
s körmöd félholdjai
világot mutató tükrök
És akkor kinyílnak szavak,
mik betűkből sarjadzanak,
mint apró mákmagból a mák,
gumókból színes dáliák,
a fő tő porbujtást ha hord,
csupán az első év a mord,
mert rózsa sem ibolyát rejt,
burkából más lesz, mit kifejt...
Látod, tavasz, már levitálok,
köröttem tündöklő opálok,
ahová sugárt vet két szemem,
smaragddá válik víg hirtelen.
Engedd mézzel, több, mint cukor,
oly ködös még a hajnal,
bár nem vagyok egy nagy tudor,
ám megérzem, ha baj van.
Ha jössz majd, alig hallható nesz
hoz déli széllel fűillatot,
másként születik köznapi tesz,
máshogy látok majd sok csillagot.
...melynek öve krókusz árnyalat,
sarút kötök, mint fűzöld szárnyat,
növelem simító vágyadat
Ajándékot csomagolok gondosan,
vendégségbe neked viszem, pontosan.
Gömbölyű lesz, amilyen az életem,
igaz, előbb darabokra szétszedem.
Végére jár az idei mondat,
már csak az írásjel hiányzik,
csütörtök után lassan a szombat,
hajnali harmat dérrel játszik.
Hüppög a pázsit napot nem áhít
zöld üde selyme oda
zörren a szála szél mikor ámít
messze a régi csoda.
Lebben amíg ölel az idő
remegő derengés szitál
nyúlik a test homorít kisző
mint dallamot zengő szitár