Megczirogatott Lány
A látszatérzelmek - és szavak
tengerhullámként
meg-megcsapják hátamat...
Fehér hó lepi be sírodat.
Nézem hófehér, jéghideg poklodat.
Érintem fejfád, rajta jégcsapok.
Nélküled én már nem gyerek vagyok.
Jéghideg fuvallat hoz egy hírt:
halálnak szele meg-megérint.
Várok egy idegen hangot én,
süvöltő fájdalmat hint belém.
Jó lenne-e, ha emlékeznék
minden egyes szóra?
Vagy talán csak az,
ha a megnyugtatókra?
Meghökkentően nehéz faajtó az élet.
Benne egy zár és egy kulcs két ember.
Nem nyitja minden kulcs a zárat,
Van, hogy nem mozdul a kilincs, várat magára.
Lassan hunyta le szemét,
mikor ráhúzta leplét az éji szél.
Sóhajtva kezdte el álmát,
a zöld burokba nőtt nyír és nyár.
Nem aludtam sokat az éjjel.
A csend zaja hallott a sötétben.
S szemem a fekete szobában
A csend zaját kereste mindhiába.
Demens - avagy amiről nem szól szó
Betegversek
Fehérre meszelt, szép falú ház,
ott lakik az én édesanyám.
Vendég költözött belé, nem várt.
Kioltott lelket. Nem tétováz.
Variációk egy szóra, avagy fárasztó vers
Felhőkben ringatózó odvas szó
Áthatolva halad aggasztón.
Rám rontva vall mély érzelmeket,
Aszott lelkemből fakad a végtelen.
Árny vetül betűimre. Suta sorok.
Egy-egy emlékképbe belekapaszkodom.
Hársfaillat leng, ez is csak képzet.
Lelkemben egy érzés bandukolva lépked.
Nem írok több verset. Megfogadtam.
Maradok szobor, mozdulatlan.
Mert mit írni tudnék, az fájdalom.
Maradok inkább szótlan dalnokod.
Kóboroltam az utcán, mint elrúgott rög.
Füst volt, és forgatag. Emberi köd.
S néztem az emberek arcát, ha hagyták.
Beleláttam szempárokba szerelmem báját.
Körvonalazom életem lényegét...
Bár semmit sem érő sorok lesznek. Nincs kétség.
I.
Őszinte nő könnyes szemmel
Mesél titkot, remegő testtel.
Pohárért nyúl, édes nedű,
Szerelme szép, még nem keserű.
Vaksötétben tapogatózok.
Ezek az érzelmeid.
Nem találok fogódzót.
Minden hideg itt.