Megczirogatott Lány
Demens - avagy amiről nem szól szó
Betegversek
Fehérre meszelt, szép falú ház,
ott lakik az én édesanyám.
Vendég költözött belé, nem várt.
Kioltott lelket. Nem tétováz.
Variációk egy szóra, avagy fárasztó vers
Felhőkben ringatózó odvas szó
Áthatolva halad aggasztón.
Rám rontva vall mély érzelmeket,
Aszott lelkemből fakad a végtelen.
Árny vetül betűimre. Suta sorok.
Egy-egy emlékképbe belekapaszkodom.
Hársfaillat leng, ez is csak képzet.
Lelkemben egy érzés bandukolva lépked.
Nem írok több verset. Megfogadtam.
Maradok szobor, mozdulatlan.
Mert mit írni tudnék, az fájdalom.
Maradok inkább szótlan dalnokod.
Kóboroltam az utcán, mint elrúgott rög.
Füst volt, és forgatag. Emberi köd.
S néztem az emberek arcát, ha hagyták.
Beleláttam szempárokba szerelmem báját.
Körvonalazom életem lényegét...
Bár semmit sem érő sorok lesznek. Nincs kétség.
I.
Őszinte nő könnyes szemmel
Mesél titkot, remegő testtel.
Pohárért nyúl, édes nedű,
Szerelme szép, még nem keserű.
Vaksötétben tapogatózok.
Ezek az érzelmeid.
Nem találok fogódzót.
Minden hideg itt.
I.
Szegény ember fát tol zsákban.
Szeretet ünnepén melegségre vágynak.
Ó, mily nagy a szegénység,
Ha meleget vár a szeretet ünnepén!
Rezeg.
Apró mozdulatokkal jelzi: létezem.
Remeg.
S fojtogatva ontja a levegőt nekem.
A végtelen idő rabszolgafogságában,
Kötéllel szorított béklyó világában,
Fennen hirdetett börtön-szabadságban
Embernek maradni kioltott fáklya.
Forró volt a nyár, és sivár.
Aranyba burkolózott a napsugár.
Aranyba fojtotta a földet, füvet,
Kiégette vele a földi életet.
Hömpölyögtek, áradtak a szavak
Nyári éjjel, végtelen nappal.
Ígéret volt mind. Fogadalom.
Adott szóként járó, apró jutalom.
Barna szempárba tűző napsugár
Elrejti a lány vénülő bánatát.
Mosolyra rajzolt, rúzsos női száj,
Hazug látszatkép felvett álarcán.
Lábamon fekszik
Szuszogó görcsként,
Alvó reményként,
Áradó mosolyként
A gömbölyű gyönyör.