Megczirogatott Lány
Az érintés, melyet adtál,
A mozdulat, amit hagytál,
A semmit sem mondó mosolyod,
Az számomra a nyugalom.
Volt egy szél az életemben...
Megsimított.
Fuvallat volt, amely mindent
Felborított.
Demens - avagy amiről nem szól szó
Betegversek
Fehérre meszelt, szép falú ház,
ott lakik az én édesanyám.
Vendég költözött belé, nem várt.
Kioltott lelket. Nem tétováz.
Hömpölyögtek, áradtak a szavak
Nyári éjjel, végtelen nappal.
Ígéret volt mind. Fogadalom.
Adott szóként járó, apró jutalom.
Forró volt a nyár, és sivár.
Aranyba burkolózott a napsugár.
Aranyba fojtotta a földet, füvet,
Kiégette vele a földi életet.
Rezeg.
Apró mozdulatokkal jelzi: létezem.
Remeg.
S fojtogatva ontja a levegőt nekem.
Lábamon fekszik
Szuszogó görcsként,
Alvó reményként,
Áradó mosolyként
A gömbölyű gyönyör.
Barna szempárba tűző napsugár
Elrejti a lány vénülő bánatát.
Mosolyra rajzolt, rúzsos női száj,
Hazug látszatkép felvett álarcán.
Én voltam a róka a kis hercegben,
Te kérdezted tőlem: Megszelídíthetlek?
S én félszeg voltam akkor, de igent mondtam,
S te azonnal akartál fogni karjaidba.
Hóvihar kavargott át a városon.
S nekem a dologtalan utamon
Százezer gond futott át fejemen,
S milliószor e kérdést tettem fel.
Úgy tudnék játszani véled...
Piros szoknyában fehér szegéllyel,
Pártába kötött hajjal faluvégen,
Álmodozó, boldog, szelíd-szegénységben.
Pókhálót szül az idő az elmémen.
Titokban beszövi az emléked.
Összezsugorítja a szerelmes szavakat,
Elbújtatja selyempelyhébe a vágyakat.
Nem írok több verset. Megfogadtam.
Maradok szobor, mozdulatlan.
Mert mit írni tudnék, az fájdalom.
Maradok inkább szótlan dalnokod.
Tavaszi nap volt, mikor először láttam,
A nap fénye csendült az út porában.
Messze jártam tőlük, zenét hallgattam,
Valami lassú, melankolikus dalba fogtam.