Megczirogatott Lány
Az érintés, melyet adtál,
A mozdulat, amit hagytál,
A semmit sem mondó mosolyod,
Az számomra a nyugalom.
Volt egy szél az életemben...
Megsimított.
Fuvallat volt, amely mindent
Felborított.
Demens - avagy amiről nem szól szó
Betegversek
Fehérre meszelt, szép falú ház,
ott lakik az én édesanyám.
Vendég költözött belé, nem várt.
Kioltott lelket. Nem tétováz.
Lassan hunyta le szemét,
mikor ráhúzta leplét az éji szél.
Sóhajtva kezdte el álmát,
a zöld burokba nőtt nyír és nyár.
Hömpölyögtek, áradtak a szavak
Nyári éjjel, végtelen nappal.
Ígéret volt mind. Fogadalom.
Adott szóként járó, apró jutalom.
Forró volt a nyár, és sivár.
Aranyba burkolózott a napsugár.
Aranyba fojtotta a földet, füvet,
Kiégette vele a földi életet.
Rezeg.
Apró mozdulatokkal jelzi: létezem.
Remeg.
S fojtogatva ontja a levegőt nekem.
Nem aludtam sokat az éjjel.
A csend zaja hallott a sötétben.
S szemem a fekete szobában
A csend zaját kereste mindhiába.
Lábamon fekszik
Szuszogó görcsként,
Alvó reményként,
Áradó mosolyként
A gömbölyű gyönyör.
Barna szempárba tűző napsugár
Elrejti a lány vénülő bánatát.
Mosolyra rajzolt, rúzsos női száj,
Hazug látszatkép felvett álarcán.
Én voltam a róka a kis hercegben,
Te kérdezted tőlem: Megszelídíthetlek?
S én félszeg voltam akkor, de igent mondtam,
S te azonnal akartál fogni karjaidba.
Hóvihar kavargott át a városon.
S nekem a dologtalan utamon
Százezer gond futott át fejemen,
S milliószor e kérdést tettem fel.
Úgy tudnék játszani véled...
Piros szoknyában fehér szegéllyel,
Pártába kötött hajjal faluvégen,
Álmodozó, boldog, szelíd-szegénységben.
Pókhálót szül az idő az elmémen.
Titokban beszövi az emléked.
Összezsugorítja a szerelmes szavakat,
Elbújtatja selyempelyhébe a vágyakat.