Melinda Csiki
A város csendes, de bent valami üvölt
álmok helyett csak délibáb
gyötri szemem, s tán egy kis zöld
adhatna amnesztiát
a sötét éjre, simuljon testemen,
a hold legyen másodanyám,
két síkon szaladjon a jelen
s a múlt, a múlt csak önmagán.
Ma vágyom birtokolni az időt.
Valamiért, valahogy nem telik.
Ma vágyom az éjt a nappal szemben,
hol álmokon szárnyalok reggelig.
Fél-hideg kávémat kortyolom,
rongy-viseltes hajnal ölel át,
néma csöndben hangodat hallom,
de lelkedet nem, az más világ.
Az idő csak teszi a dolgát,
és elsimít minden zivatart,
megadásra buzdítaná szívem,
de éppen az, mi fogva tart.
Valami törés van benned
mit magaddal cipelsz
én veled cipelem mindazt
amit paradox módon próbálsz
velem elhitetni
Még zord tél tombol, s én bámulom,
ahogy fehér fű nő a flaszteren,
a csend faragja ezt a verset,
vagy egy elmúlt szerelem.
Ma úgy maradt a tegnap,
ahogy hagytuk, üresen.
Hol hamisan ragyogó
csillag hajnalt írt nekem.
Ámbár adtam magamhoz sokat,
tudom, nem szeretsz teljesen.
A hiány betűimbe sorvad,
míg alszik benned a jelen.
Kihúzott mellkas. Élet.
Utcakő. Est. Köd habzsol
mindent, és por arcképed
lepi. Tagadod magad,
én is téged, lassú hó...
Minduntalan keresem egykorvolt
lelkemnek az elveszített csendjét,
az éjem hamis, furcsán fogy a hold,
gaz nőtte be ábrándjaim kertjét.
Megszülte reggelét a kába hold,
a város fölött szürke anyagok
halmozzák az őszt - Istent várom.