Melinda Csiki
Ámbár adtam magamhoz sokat,
tudom, nem szeretsz teljesen.
A hiány betűimbe sorvad,
míg alszik benned a jelen.
Kihúzott mellkas. Élet.
Utcakő. Est. Köd habzsol
mindent, és por arcképed
lepi. Tagadod magad,
én is téged, lassú hó...
Minduntalan keresem egykorvolt
lelkemnek az elveszített csendjét,
az éjem hamis, furcsán fogy a hold,
gaz nőtte be ábrándjaim kertjét.
Egyformák voltunk,
egy világba születtünk,
azonos volt a léptünk,
egy a szárnycsapásunk.
Megszülte reggelét a kába hold,
a város fölött szürke anyagok
halmozzák az őszt - Istent várom.
Tudod... elhittem, hogy kék a fű.
Hogy zöld az ég, az ember ember.
Hogy a világ szépe apró pont,
s az alig-volt emlék majd egyszer
egy álomban új életre kél.
A tegnap még most is megborzongat.
Fáj a fejem, de már nem félek.
Titokzatos jövőjéhez szoktat
- mint mindig - ez a rongyos élet.
Hallgat a jelen, lusta az idő.
Sárga a reggel, az ég nevet.
Fények gurulnak, szellő borzol
- a gondolatom átvezet:
felhőtlen égen, mellkasom szorít,
gond markolja szívemet,
kopog az elmém, s e pogány órákban
tudom, senki nem ért meg.
Nézed, ahogy belőlem a darabok
a hideg szobában életre kelnek.
Tudod, ilyenkor kicsit belehalok,
mint öleléslátszatunkban a sejtek.
Fehér falak. Pogány percek. Kölcsönálmok.
Zörög, majd hosszasan néz utánam az éj.
Álmatlan, fehér volt az éjem.
Berágtak rám a csillagok.
Lassított hajnalölelésben
a hold mesélte, ki vagyok.
Hajtok, s lám, megvagyok nélküled is,
furcsa, de csak az esték üresek.
Tudatom forr - olyan szürreális,
csillag ragyog, és egek védenek.
Ma érzékenyen süt a nap. Sovány vigasz
az ég felhőihez mérve,
testesedik a szél, és pimasz,
nagy erővel nyúlik el a térde
a hétköznapokba szürkült utcákon,
az időt már nem tartja senki számon,
létet satíroz a hiábavaló rohanás.
Pazar tájakon létem, mint
vasmonstrum gördül a sínen,
sors-kreálta érzéseknek
gyér tüzében ég a szívem