Mészáros István (robe)
Lelkemen foltokat hagy a Pokol füstje,
Bár én már nem férek be a nagy üstbe.
Sokan voltak előttem a sorban,
Én csak vártam, nem tolakodtam.
Mire gondol a vadász
fönn a magasban?
Ül némán, türelmesen,
a levegőt veszi csak, de azt is halkan.
Amikor a napsugár benéz az ablakon,
árnyékok jelennek meg a falakon.
Megannyi mókás lehetőség a játékra,
ujjaiddal alakokat varázsolhatsz a falakra.
Hullanak rám a hűs esőcseppek,
Arcomon könnyel elkeverednek,
Hideg szél fúj, de már nem is érzem,
Így van ez, ha oly nehéz a szívem,
Kavarog benne a múlt és jelen,
Jövőmet szabadon elképzelem,
Lelkemben több érzelem háborog,
Néha összecsapnak a hullámok...
Fiatalság bolondság?
Szeretnék újra bolond lenni,
Ábrándokat kergetni,
Terveket szőni.
Nem értheted, amíg meg nem éled,
benned eddig hol rejtőzött?
Az a hatalmas, érző lélek,
ami az apasággal kezdődött.
Átok ül e földön talán?
Mi más lehetne még?
Hisz oly sokat ád az Isten,
van, akinek semmi nem elég?
Nagyon rég volt, úgy érzem,
de nincs még sok éve tán,
amikor a közelemben tudtam
idősödő Anyám és Apám.
Hányféleképpen tud szemed megvillanni?
Közel végtelen, nem lehet megszámolni.
Számolni egyébként sem tudok,
mert tekintetedtől ellágyulok.
Egy, kettő,
Behunyom a két szemem,
Három, négy,
Összecsapom tenyerem,
Öt, hat...
Elmúlt Anyák napja, de ne feledd, kérlek,
Édesanyád továbbra is szeret téged.
Ezért legyen minden napod része,
Hogy teszel valami szerethetőt érte.
Zöldellnek a kis levelek,
a korán nyílók virágoznak.
Megtréfált a természet,
nyakunkba kaptuk a havat.