Mészáros István (robe)
Mintha mindenki keresztje
az én vállamat nyomná,
úgy érzem, nem vagyok már
én a sors kegyeltje.
Forró fürdőm gőze
lecsapódik a tükörre.
Mint álombéli látomás,
gomolygó ködben látni más.
Sok-sok év, ami végtelennek
tűnt, az most elröpült,
hirtelen vége lett.
Ezért e sok virág.
Szárnyal velünk az idő,
egy lépés szinte egy év.
Hogyan mérhető az élet,
nem tudod, meddig élsz.
Mi értelme az életnek, kérdezhetnénk,
ha a bölcsőtől a koporsóig tart a lánc.
Húsvéthétfő, korán keltem,
eszemben sincs elkésni.
Finom kölnivel zsebemben
a bécsi gyorsat kell elérni.
Ma is mikor kinyitom szemem,
mint minden reggel,
remény van bennem,
az élet nyomot hagy szívemen.
Ébredj, világ, ne légy ily kegyetlen,
ne hagyd, hogy így múljon el
az életem, ez az egyetlen.
Az aranyesővel kezdődött,
a földre még az eső csöpögött.
Ablakom alatt kizöldellt a nagy bokor,
a rügyek kipattantak, amint elállt a zápor.
Alagút, sötétség, léptek,
Pára és esőcseppek,
Cikázó gondolatok, félelem,
Minden sejtem védtelen.
Az álom és az ébrenlét között lebegek,
már jó ideje hiába hunyom le szememet.
Sok a babona, sok a hiedelem,
ezen a napon sok a rejtély.
Talán ma az utolsó esély,
hogy rád találjon a szerelem?
Fürkészted már éjjel az eget,
mikor lámpa fénye nem vakít?
Millió csillag ragyog neked,
nyugodt fényük valamit tanít.
Utolsó este a táborba`,
takarodót fúj a trombita.
Véget ért végre a csata,
reggel hazaindul a vén baka.
Amikor leírtad
az utolsó versszakot,
hogy az lesz az utolsó,
azt sosem tudhatod.