Mészáros Lajos
Boldogság madara
elszállt, mint az álom,
reszkető két kezem
az ég felé tárom.
Az elsöprő szerelemnek
tüze emészt engemet,
nyoma sincs a fegyelemnek,
mely zabolázná lelkemet.
Véletlen vagy átok,
ezt most ki értheti,
valaki a vírust
mindig kiengedi?
Ülj ide mellém, kedvesem,
nézzük mi ketten a vizet,
folyik előttünk csendesen,
eveződ szorítsd rendesen.
Nőnapra ébredtünk,
ünnepeljünk megint,
a nők szenvedése
engem szíven legyint.
Álomvilág nem kell nekem,
nincs ott valódi szerelem.
Nálad nélkül bús az élet,
olyan, mint a végítélet.
Temetőben végigmegyek,
halott lelkek közt tévelygek,
visz már előre az utam,
fejem, mint egy flúgos futam.
Szép indiánnyárban a tóban fürödtünk,
színes tündérrózsák nyílottak köröttünk.
Tó tükrén cikázott az őszi napsugár,
milyen jó, hogy reánk sok ilyen szép nap vár.
Szerelem, szerelem,
de szép is tud lenni,
érdemes miatta
néha lépre menni.
Tizenkét év telt el
bánatban, örömben,
ragyog a szerelem
mindkettőnk szemében.
Cikázott a napsugár a tó vizén,
tündérrózsa kivirágzott a szélén.
Kedvesemmel ott pihentünk egy hétig...
Bibione csodás tengerpartján
a homokon süttettük a hasunk,
az Adriai-tenger hullámain
szelíden ringatózott csónakunk.