
Mészáros Lajos
Már nem vagyok ifjú,
Már megviselt az élet,
De őszülő halántékkal
Is szeretlek téged.
Kedvesem, szeretlek téged,
Mint hold a csillagot,
Mely a sötét égen
Éjjel oly fényesen ragyog.
Kedvesem, veled olyan szép az élet,
Olyan szép és jó élni tevéled.
Mikor rám tekint két szemed sugara,
Szívemet a boldogság átjárja.
Fekszem a kórházi ágyon
rám tör a keserű magány,
nyugtalanul forgolódom
egy decemberi éjszakán.
Olyan a szerelmünk,
Mint végtelen tenger,
Ha nem vigyázunk,
Mindkettőnket elnyel.
A pokol tornácán
Találkoztam véled.
Keserű, bús gondok
Marták a lelkemet.
Az én szívem félig árva,
Nincsen neki igaz párja,
Bolyongva járok a világba,
Nem találom helyemet, hiába.
Ha én virág volnék
Csak tenéked nyílnék,
Szívem kis kertjében
Néked illatoznék.
Már nem ér semmit az életem,
Ha nem tudom kimutatni végtelen szerelmem.
Én mi végre hiába vagyok,
Ha a szerelem tüzébe nem ragyoghatok.
Szerelmes a szívem,
Csak teérted dobog.
Egyedül tevéled,
Lehetek csak boldog.
Mikor két szemedben
A szerelem fénye ragyog,
Olyankor lehoznám néked
Az égről a napot.
A reménység sugarát,
Ültetted el bennem.
Ha megcsalsz szerelmem,
Bele halok menten.
A szerelemnek szárnyán,
Röpülök én hozzád,
Hogy csókkal borítsam el,
Halovány kis orcád.
Van egy asszony kit szeretek,
Ha nem látom őt érte, epedek.
Lágyan bársonyosan búg a hangja.
A mosolya a jókedvemet visszaadja.