Mészáros László Berkesz
illik hallgató szívünkhöz
ahogy a csönd áramütésére
szomorúságunk füstje sistereg
homlokunk mögött
Félárbocra eresztett csillagrendszerek égnek,
súlytalan, árva kövek zsoltárát zengik a tárgyak.
Lám, elhagyattak végül mindenek,
csillagmorzsára gyűlnek a legyek.
Puszta irgalom? Az is önjelölt,
apám gallérján reng az anyaföld.
Néha magaménak érzem a telet,
hajfürtjeiden átszűrődő eget.
Köztünk táguló táj ahogy elszakít,
hóbordák üzenő koppanásait.
Krizantém-arcú, mélykék tó virít,
szélcsend vasalja ezüst ráncait.
Nádvégre tűzött lepkeszárny virraszt,
csönded visszhangja újra felriaszt.
Ismert béke, sétálsz a hóesésben,
arcodon talán a hívás alkonyul.
Már-már arcomba marnak az üresség ábrái,
mosolyod marasztalására is alig emlékszem.
farkas-ártatlan szemek
mérik a test szilánkos fényét
a lélek agóniájának
eleven ketrecét
Ismerem ezt a tájat,
méregzöld nyelvekkel
lihegő rét
szomja megnevezhetetlen.