Mészáros Pál
Éji utcán sétál a csend,
lámpák fénykörében hezitál,
lélegzete kicsiny felhő,
s a hajnal jöttét lesi tán.
Lyuk vagyok a zöld gyepen,
Férgek másznak testemen,
Ürességem kissé fakó,
Semmiségem átjárható.
Kilincstelen ajtó,
Fekete,
Előttem magasodik,
Nem enged.
nem vagyok a Zeniten,
és nem vagyok a Porban,
tán nem vagyok Egyedül,
de nem állok a Sorban.
Benyitottál sötét szobámba,
hol az avas újságokat por lepi,
s a döglött pókot a sarokban
csak a penész emésztgeti.
Kis bolygómon ülve
lógatom a lábam,
a végtelenség tükre
csontjaimig áthat.
Apró gyöngyöket szedegetek,
abból varázsolok festékeket,
csak pillantás vagy mosoly,
máris palettámon sorol.
valahol átléphetetlen szakadékok felett
Szárnyaid ölelnek körbe,
a fehér tollak vállamon sírnak,
a könnyek a földig vergődnek,
s kövek közt elbújnak egy sírban.
Azt hittem, hogy látsz,
azt hittem, hogy látlak,
éreztem, megtalállak,
s már nem kell a Tovább.
Foszló kovalens kötések
periodizálják magam,
határozzák meg énem,
de a tudat, mint atom, hasad.
A hold fénye lassan olvad
az ében-tóba,
s belefagy a hullámokba
az élet-sóhaj.
Tétova, homályos reggel,
Félholtként kelek fel,
Tántorgok, mint vak zombi,
ezt nem lehet megszokni.
Éjjel elutaztam a Marsra
kicsi repülőjáraton,
Holdat kerülve jutottam arra,
Ki felnézett az égre, láthatott.
Útra kelt Tegnap,
Nagy bőröndöt vitt,
Alkony vitte ölben,
pár percet hagyott itt.