Mészáros Zsolt
Messzi boldogságból megfeneklett a fény.
Derűs, dombos partvidékről szemlélem én.
Úgy gyújtom lángra most a legszebb parazsat,
nyomában a sötétnek nyoma sem marad.
Miként a szép álom megkísérti a lelket
Eltűnnek a megfakult mámoros szép versek.
Nem inthetek feléd most már, noha fáj a szó
s újra úgy hullana alá mint egy marék só.
Menj, ha menni akarsz, nem tartlak én vissza.
Mikor elindulsz, könnyű, bús dalt kapsz az útra.
De vigyázz, hátra ne nézz, mert kővé leszel,
s nem gondolok én arra, most mit is teszel.
Gyermeki sorsban zár vasa kattan,
vágyaktól telve vinne a szél,
távolba nézve ég körülötte
a felkelő nap, tüze táncolni tér.
Ringató dombokról nézem a világot.
Elnyúló házaktól én mit sem láthatok.
Szántás, mi sebet rótt, ásít az ég fele,
megannyi sírhalom, s pórt repít szél heve