Mezei Marianna
Szép szeptember szökik, szalad a fák fölött,
felhők foszlanak, futnak szerteszét,
gesztenyét gurígat, levelet söpör,
kendőzetlen kísér a koraszülött szél.
Hidegen, álmosan ébred a hajnal,
kopott falak között imbolyogva lép,
mint a részeg, dülöngélve, lassan
tántorog a város szürke peremén...
Januári fagy lepi ajkamat,
nem jön ki szó rajta, nem fakad hang,
mínusz repked kint, és jeges szél söpör,
a fákról, az ereszről jégcsap tündököl.
Hóval érkezett a december,
pihe-puha szárnya lett a fáknak,
szél repítette sóhajom
neki a tájnak, a világnak...
Nem esett jól hazajönni,
látni szomorúságot szemedben,
jobb volt veled együtt lenni
kettesben, csendben, kedvesem
Fáradt levelek közt lépkedem,
és apró kövekre, érzem,
talpam alatt cipőmön átböknek,
mintha mind kis darabja lenne a múltnak.
Potyognak a gesztenyék,
nem lesz tőle könnyebb,
legfeljebb a fának
ledobva a terhet,
mert mikor alattuk
magányomban járok,
hullanak a könnyeim
és lelkemből fájok.
Sokszor járok gondolatban nálad,
és felülről nézlek, mint a szürke gém,
ott körözök, figyelek, vitorlázok,
vadászok, mint vércse, hátha látlak még.
Különös fény volt,
az vett körül,
belélegeztem...
A Keletiből lassan elindul a vonat,
ringatva visz ébredőt, álmost,
klíma simogat hidege arcul csap,
piros pírt éget, míg elhagyom a várost.
Nagyon fáj... hideg szél suhan...
Hideg szél suhan, süvölt a fák fölött,
sír a sok felhő, issza a szomjas föld,
bennem meg zokogva jajszó kél, törne föl,
de némaságba fullad a fáj, a benső...
Szívemben a gyász
megfeszül,
viszem keresztem,
súlyos terhem,
szememből a könny
kínokat izzad,
mint a gondolat,
fáj szeretnem...
Márciusi szél körbeleng,
végigfut a fákon, a világon,
betört a tavasz, éled a szabad,
pirosan mosolyog magyar tulipánom...