Mihalovits Nándor
Méreg a léleknek,
pecsét a szívnek,
fáj-dalom a fülnek:
minden szavuk
horcruxba faragja lelkemet,
hát már az elmúlás sem férfimunka?
Lelkek törtek össze
Az ágak szorításában.
Elfojtott életek torkain
Csüngött a pantomim-szél
Nesztelen, míg marionett-levelek
Rángatóztak a tétlenségben
Gyengülő koronákon
Színes bábjátékban.
Tedd hát ma, mit holnap tenned kell!
A napok gondtalan szállnak,
S mint a buszjáratok,
Nem várnak.
Lesz, hogy sejtjeid elfáradnak,
És már nem ismersz meg,
Kit életed végéig tartottál barátnak.
Tedd hát ma, mit holnap tenned kell!
Cseppekben zuhan rám a teher,
Álmok színét rajzom mossa el,
S ráncok alól az időt,
Amiben felnőtt a múltam,
Az arcokat, amik erőt
Adtak, míg gyönge voltam,
A játékos fiatalságot, a képet,
Amin a labdát rúgtam...
Bőrig ázva, estét várva,
Bor kerül a poharába,
Sietős levelek után kiált:
Ne hagyjátok szürkén a fát!
A fény dióhéjba zárta önmagát,
Hogy felhők nyílhassanak helyére,
Visszasírva régmúlt tavaszát.
Mennyi szó, mivel feltépték a sebeket,
S több az álom, amibe belehaltak az emberek...
Azúrkékben csillogott, homloka ránca
Olyan volt, mint a tenger összeroskadása,
Önmaga hullámaira vetette magát, s
Ringott benne fénye, úgy száz karát.
Az idő szalad, a kétely marad.
Megmaradni annak, aki te magad,
Ebben a világban a legnehezebb
Feladat, amit sok ember felad.
Ócska zápor, vas-könnyek hullanak,
Eltűnt minden, amik örömet okoztak,
S hová menjen hitem, hogy nyugovóra
Térhessen, ha nincs a csendnek akarója?
Néha a magányos pillanat
Gerjeszt benned tüzet,
Hogy elásd a csatabárdot,
S megírj egy üzenetet,
A távolság dönt le minden...
A fészekből száz szárnnyal száll
Az érett boldogság, s meg nem áll,
Amíg el nem ér szívedig, majd aztán
Visszajön újra, ha már csendesül
A kietlenség. Mi ez a veszett körforgás?
Nem számít, hány tekintet emelt föléd rangot,
S hányan néztek alább a tehetségednél,
Mert tudatodban ott él képességeidnek
Kiegyensúlyozottsága,
S minden más gondolatot, mely számodra testidegen anyag, vess mélyre
Elszomorodik a nép, amint a kalászba
A szél beletép, és eső mossa a délnek
Lángokba boruló zenitjét, de hamvából ébrednek
A szeptemberben visszatérő vének, s meleget
Osztanak, hogy átvészeljük a későn érő hideget.