Mihály Martina (Tina)
Forró fazékból feltörő pára ült a szívemre,
Végigmászik rajtam egészen a tüdőmig.
Készen vagy? Érezzük.
Ma reggel kicsit több cukrot tettem a kávémba,
Reméltem, hogy legalább olyan édes, mint a csókod volt aznap este.
Foszlány nyári időszak, a Nap be süt az ablakon,
Pont oda, ahol még tegnap te feküdtél.
Ahol "bevertem a szívemet az ágy sarkába".
Még talán te is elmerültél.
Önmagam árnyéka vagyok,
Arcom előtt... füst.
Tudom,
Hogy belülről szétszed,
Most mégis épp összerak.
Mint egy forrásban lévő, olajba beledobott, fagyasztott burgonya.
Hirtelen változó, kémiai reakció.
Hideg és meleg találkozása.
Összeért.
Milyen keserű a szerelemnek dallama,
Mikor csak várod, hogy megcsókolja ajkadat.
Ajkam kiszáradt, tüdőm összeszorult, nem bírok levegőt venni,
Folyamatosan menekülök a problémák elől.
Beszélj, beszélj még, kérlek, beleszerettem a hangodba.
Mondj valamit, bármit, csak halljam, s én képet alkotva
Megmutatom, mennyire féltékeny vagyok azokra,
Akik minden nap hallanak.
Ahogy eltakarják a felhők a szép, kék eget,
Úgy fedi el az esőcsepp a könnyező szemet.
Ahogy tombolnak a fehér villámok,
Úgy hervadnak el lelkemben a gyönyörű virágok.
Van úgy, hogy csak nézek ki a busz ablakán,
Nézem, ahogy esőcseppek sokasága hullik a földre.
Azon agyalok, vajon gondol-e most rám,
Kiért most is hullajtom a könnyem.
Nem tudom, mi ez, de érzem,
Érzem, jönnek felém a fehér fények.
Nyújtom a kezem, próbálom elérni,
Elérni... A lehetetlent átélni.
Hirtelen elkezdtem túl sokat érezni,
És szemeiben olyan mélyen eltévedni.
De nem merek lépni... Nem,
Ez velem nem történhet meg.