Mihály Martina (Tina)
Mikor a mindent akarod egyszerre kimondani, csak a csend jön ki belőled,
Egy egész könyvet írhatnék, mennyire csodálatos vagy, de csak annyit mondok: felőlem?
Megtanultam erőltetni a mosolyt, mikor belül haldokoltam,
Összeszedtem azt is, amit mások szétmarcangoltak.
Még ha azt mondták is, jó ember lehettem,
Végül nem marad semmi, csak amit önmagamba temettem.
Körbeölelt minden rózsaszál,
Neved belegyökerez` szívem keserű üregeibe.
- Örülj, hogy a tüskékhez virág is jár,
Mondta, majd beborította vele a lelkemet.
Minden egyes porszem arról beszélt,
Hogy lehet mindez ennyire szép.
Nem ablak. Táj,
S hiába volt rajta rács.
Szívemre tettem a kezem, s vártam,
Azt mondta, ott fog állni éjfélkor, akkor épp az esőben áztam.
Nyitott bordáim közül érinted lelkemet,
Ezernyi virággal ültetted be száradó kertemet.
Kinyílt bennem minden szép érzelem,
A betűimre most először került ékezet.
Van, hogy a szem túl sokat lát,
S ha nekidobod az üveget a ház falának, az ablak reped be.
A kártyapakliból te voltál az, akit kihúztam, de ha jobban megfigyeled, az összes lapon te vagy...
Pislákoló szerelmem halványul magányra,
Nem akar engedni múltam gyötrő halála.
Már nem énekel ablakomban madárka,
Eddig nyitva volt, most meg mindent bezár magába.
Eltörli a gondokat,
S magából esőcseppet bontogat.
Ha nem találnék kiutat magamból,
Megtanítja, nincs olyan.
Tekintetem csillagokra fordul,
Oly szép és különleges az éjszaka.
Szemedben látom a fényt, de félek,
A bánattól mégsem menthettél meg.
Lelkem adnám egy bögrényi szeretetedért,
Melynek tartalmába beleivódnék s nemcsak léteznék. Élnék.
Olyan csodálatos, pont olyan, akit tudnék szeretni,
Nem merek hozzá közelebb se lépni.
Szemébe nézve új értelmet látok,
Mily szép lenne megvalósítani ez álmot.
Annyi mindent kellett volna még mondanom,
Pedig vissza minket már nem hozhatom.