Mihály Martina (Tina)
Gondolj rá úgy, mint az állandóra,
Szíved csendülni fog minden nótaszóra.
Benned nyugalmat leltem e folyton mozgó zűrzavarban,
Ha keresnéd a jót, keresd önmagadban.
Nyakam köré tekeredett szavaknak vagyok a túlgondolása. Túlnyomó többsége a bánat,
Mely fel-alá, összevissza rángat.
A hosszú útból kimaradt az út, nem maradt ugyan, csak az elvesztegetett idő,
A madarak visszafelé repülnek, a zuhanásban én is elhagytam a cipőm.
Benne ragadtam gyönyörű szemeid tükrében,
S elvesztem közös múltunk szomorú füstjében.
Visszazárom szavaim a kis fiókba,
Nehogy rád is hasson a melankólia.
Repedt falakon átzeng még a hangunk,
Rossz helyen, rosszkor egymás szívébe martunk.
Járda repedéseinek szélén túlélőset játszani,
Érzelmeket álmodom, mióta tudom magam.
S már csak egy röpke szó szállna itt,
Mi elmondaná, mit jelentenek a szavak.
Mikor a mindent akarod egyszerre kimondani, csak a csend jön ki belőled,
Egy egész könyvet írhatnék, mennyire csodálatos vagy, de csak annyit mondok: felőlem?
Megtanultam erőltetni a mosolyt, mikor belül haldokoltam,
Összeszedtem azt is, amit mások szétmarcangoltak.
Még ha azt mondták is, jó ember lehettem,
Végül nem marad semmi, csak amit önmagamba temettem.
Körbeölelt minden rózsaszál,
Neved belegyökerez` szívem keserű üregeibe.
- Örülj, hogy a tüskékhez virág is jár,
Mondta, majd beborította vele a lelkemet.
Minden egyes porszem arról beszélt,
Hogy lehet mindez ennyire szép.
Nem ablak. Táj,
S hiába volt rajta rács.
Szívemre tettem a kezem, s vártam,
Azt mondta, ott fog állni éjfélkor, akkor épp az esőben áztam.
Nyitott bordáim közül érinted lelkemet,
Ezernyi virággal ültetted be száradó kertemet.
Kinyílt bennem minden szép érzelem,
A betűimre most először került ékezet.
Van, hogy a szem túl sokat lát,
S ha nekidobod az üveget a ház falának, az ablak reped be.
A kártyapakliból te voltál az, akit kihúztam, de ha jobban megfigyeled, az összes lapon te vagy...