Miklián Zoltán
Egyszer visszasírtok mind,
S én visszasírlak titeket.
A lényeget nem érthetitek,
Hisz elvesztettem hitemet.
Ismeretlen, s az is marad,
álmaimban magammal ragad.
S ha belenézek szemébe,
rátalálok a békére.
"Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam. ”"...
Ha szellő volnék...
selymes hajadat választanám menedékül,
s derekadon végigúsznék, mint hullámzó patak,
csendben csordogálnék.
Mi egykor virágzott, most minden porrá lett,
kietlen tájon az éhező gyermekek!
Királyok ülnek fent a fellegekben,
s közben a nép napról-napra szenved!
Sajnos késő, emléked egy életre szívembe zártam,
mit adtál megőrzöm, és senki más nem látja,
miket mondtál, fülemben mai napig cseng,
s hogy őszintén szerettél, még most is érzem itt bent!
Hiányodhoz semmi más nem fogható,
de a tudat, hogy nem vagy többé az borzasztó,
szerettelek, bár bebizonyítani nem tudom,
más ember voltam, s talán egy szép napon...
Mindennapos érzelmekh mik bombázzák a szívemet,
emlékekből előtörő bájos arc, mit nézhetek.
Tihanyi visszhang hangja hallik,
úszik a Balatonban egy apró ladik.
Nézi a tájat, nézi a vizet,
üres minden, egy madárka csicsereg.
Lehetsz menő király a pénzeddel,
de ezzel nem vehetsz becsületet, érzelmet.
Eltűntek a belső értékek,
helyette lettek trendek, fényévek
ilyen mesze vannak emberi lények,
a tiszta élettől, s ez itt a lényeg,
hogy mennyi a lóvéd, milyen a kocsid,
de a csajodnak szívből nem veszel egy csokit.
Nyugodtságban a napok telnek, hetek múlnak,
s jönnek barbár népek, kik mindent lerombolnak,
apró falukat, városokat fosztogatnak,
és gyermekekre, családokra nem gondolnak.
A mindennapok tengerében vergődő halként éled életed,
kilátástalan helyzetnek tűnő érték vesztett éveket,
monoton munkával tompítod le agysejted,
s örülsz, hogy az asztalra tudsz venni élelmet.
Elfeledett emlékek, boldog percek, remények,
törött tükre előtt állott a valaha boldog ifjú vándor.