Mikus Bea
Elment egy művészóriás, egy zongorista,
Ki zenéket is írt, a csodás komponista.
Egy fénylő csillag Debrecen szép egén,
Akit ismertek a világ túlvégén.
Hónapok óta azon gondolkodom, szemed színe milyen lehet,
Barna, zöld, netán olíva a két átmenet?
A fotókon nem látszik elég jól,
Vagy amikor tekinteted rám hajolt.
Sokszor gondolok arra, mi lenne, ha egy napra visszakapnálak,
Ha újra ölelhetnélek, becézhetnélek, csókolhatnálak,
Csak egyetlen napot kérnék, hogy te újra élj,
Hogy lelkünk újra egybeforrjon, hogy hozzám érj.
Lágy, meleg és kellemes az éj,
csillagoktól ragyog az ég,
amikor, mint óriás bálnák tűnnek fel az égen,
Zeppelinek szelik át a léget.
Vörösre festette a nap az eget
A hadházi Előhegyen,
Egy pohár bor kezemben,
Örömkönnyek szememben.
Csak a tenger hullámait hallani, amint a partot nyaldossák,
A ködös éjben a nedves homokot simára mossák.
Hallani a távolban, amint hajó érkezik,
Sötét vitorlás kalózokkal és rakománnyal teli.
Szemedben, mint a tükörben látom önmagam,
Arcom piros, és mosolygok minduntalan.
Pedig csak a megszokott kép,
Mi bájosan rám visszanéz.
Délután jár már, alkonytájt,
Kinyitom a temető ódon vaskapuját,
Meleg még a napsütötte fém,
Nyikorog egy kicsit még.
Bármit is hiszel, egymagad vagy a világban,
egy légtornász a világ cirkuszában.
A megvilágított porond felett, a sötétben,
a magasban tornázol a légüres térben.
Egy megkopott kandallóóra volt az íróasztalán,
Mi már nálam jár halála után.
Erre ébredtünk, feküdtünk, szerettünk,
Nevettünk, zenéltünk, mi így léteztünk.
Lábadban lennék minden lépésed,
hogy sehonnan se késs el.
Kezedben a simogatás,
az érinteni vágyás.
Bál készül a Nagyteremben,
De hogy nézzek ki a legtökéletesebben?
Hisz ő lesz az, ki a terembe kísér majd,
Ha belegondolok ebbe a boldogságba, szívem nagyot sóhajt.
Megérkezünk Debrecenbe,
A Czeglédi utca 1-be,
Csupa cicaszeretetbe.
Ez a Macskávézó,
Ahol "macskázni" jó.