Molnar Jancsi
Új nap virrad
Az asztalfiók fenekéről
felbukkanó fakult kép.
Letűnt korok szép emléke,
mi már vissza sose tér.
...ki velem a karneválon elvegyül
Hagyd, hogy fogjam a kezed,
amikor bánattal küszködöm,
s a válladra hajtom fejem.
BÚÉK néktek is
Odafenn a mennyben
Kiket őrzünk idele,
Mélyen a szívekben...
Árgus szemek merednek
a két mutatóra,
amikor az utolsó percet üti
a falon el az óra
Én vigyázok reád
Jégvirágok nyílottak
a szobának ablakán,
amikor gyertya gyúlt
a gyér díszes fenyőfán.
Embernek teremtve
Divatjamúltnak érzett nagykabátod,
mi néked már semmit nem jelent,
Nyújtsd át az utca emberének,
hogy a télben lelke melegben legyen.
Mint ismerős dallam,
amit hallok szüntelen.
Füleimbe úgy csendül bele
egy meg nem szűnő ütem.
...mert úgy érzed
Hogy megértsd, a világban
mindennek megvan a helye,
néhanap el kell engedd azt,
am(k)it szíved nagyon szeret.
Súgd meg nékem: Várod már?
A piros ruhás Mikulást?
Aki úgy, mint minden éven
megjelenik fenn az égen,
Hogy kérdések közepette
a nebulókat ajándékkal lepje.
Pitvaros fényű telihold
terpeszti magát az égen,
pillantva sűrűn a föld felé,
szemeit legeltetni készen.
Így, szent adventnek idején
korzózva utcáknak kövén,
elmémet szétzilálja egy gondolat:
vajon világunk merrefelé halad?!
Vajúdik a világ!
Kínjából fakadó könnyei
záporként zúdulnak le ránk.
Miért sírsz,
hogy nem szól már?
Ha amikor szólott,
Te nem hallgattál.
Aláhulló levelek között
félénken pislákoló fény
fed be minden temetőt
mindenszentek éjjelén.