Molnár Józsefné
Sajog a szívem, lágyan érintem,
a megbecsülés
elmarad, a felelősség elszalad.
Néma
a lélek, küzdelmes az élet, az
értelem
és a hála már a csodák világa.
Még nem tudni, mit hoz a sors,
bizonytalan,
a nagykönyvben minden megírva
van.
Száll az idő lepkeszárnyon,
az idő kereke viszi távol,
oly gyorsan elszalad, csak
számolom a mindennapokat.
Hiányzik az édes érzés,
hiányzik a kedves nézés,
hiányzik a legszebb szó,
szemed fénye mosolygó.
A boldogságot nem lehet nem
észre-
venni, de érte sokat kell tenni.
Sétálni
a kéklő égbolt habos fodrain,
így,
olykor a boldogság visszaint.
Minden a helyére kerül, a legszebb érzés szinte
mellettem elül.
Testem járja át az öröm, a ragyogó napsugár
szívemnek köszön.
Apa, Te vagy, ki vigyázol rám,
megvigasztalsz,
ha kell, és odabújsz hozzám.
A szíved
csak értem dobog, mert én
a gyermeked
vagyok, és sok örömöt adok.
Véleményt mindenki mondhat,
előtérbe
helyezheti a valós igazát, a jó
vélemény a
gondokon szélsebesen repít át.
Mit ér az életem, ha nincs örömöm
énnekem.
Lelkemben fekete gyász van, ott
lapul
a bánat, sohasem érhetem el a rám
szabott vágyat.
Bolyongva járok, nyugalomra
várok,
nézem a zöldellő tájat, belőle
a nyugalom árad.
Lehet, még fontos a gondolatom,
holnapra talán majd átgondolom.
Sokszor változtatni nem kéne már,
pedig bennem él egy reménysugár.
Az írásaival minden társam szívét,
lelkét
beleadja, szívecskével jutalmazza,
aki
a szépen megírt alkotását elolvassa.