Molnár Józsefné
Én azt hittem, az én Anyukám
sohasem
hagy itt, engem ő csak mindig
tanít.
Már nem hallom léptedet, magamra
maradtam,
lelkem fájó sok kis darabja szívemet
csavarja.
A jóság és a szeretet, ami összetartja
a feleket.
Ha összeomlik a szép beszéd, ki erre,
ki arra
néz, nem adja meg a tiszteletet, mert
felhándálja,
amit eddig nagyon sokszor elkövetett.
Bárcsak lennék pillangó,
mely
magasra száll, mézédes,
bódító
illatú virágokon ide-oda
jár.
Az emberek már a sok rossz után
vidámságra
vágynak, a szabadság és szeretet
féltve
őrzött környezetet, a hagyomány
nem,
mindig adomány, sokszor inkább
tudomány.
Rám talált! Boldogságot hoztál,
Jöttél, szépre, jóra megtanítottál.
Ahol a madár dala szól, a
táj
énekét zengi, a nyugalmat,
a békét
csak ott lehet megkeresni.
Szemed tükre elvarázsol,
pillantásod szinte lángol.
Szeretet elrepít magasba,
lelkem kék égbe juttatja.
Szeretet csillaga ragyog fenn az égen,
szívembe
vésem megélt sok érzelmi mélységem.
Jelenben
vagyok, mindig bizakodok, mit hoz a
holnap,
nem tudom, pedig odafenn van egy
csillagom...
Szilveszter ünnep, az év utolsó napja,
átgondoljuk,
hogy mindenünk rendbe van-e rakva.
Emlékezünk,
mit hagytunk mögöttünk, sok jót vagy
rosszat,
ami még nagyon boldog új évet hozhat.
Téli havas táj, csillogó hópehely,
természet
zenéjét mégis neked hozza el.
Ragyogás,
csillogás, meghitt örömpillanat,
fenyőfa
finom illata a lakáson áthalad.
Az élet lassan már tovaszáll, elhalkul,
ide-
oda jár, mint a csörgedező kis-patak,
melynek
vize lassan csordogál, medrébe sokszor
visszajár.
Bánatomban velem vagytok, ha
rossz
a kedvem, mindig vigasztaltok.
Féltő
gonddal kezem fogva, vállamat
simogatva,
csendben, szeretetben átkarolva.