Molnár Józsefné
Keserűség, bánat, elveszítettem az
Édesanyámat.
Az út véget ért, mennyben hallja
angyalok énekét.
A bánat hosszasan csengetett,
ami
elmúlt, többé vissza nem jöhet.
Nem
várok csodákat, csak jelen, mi
éltet,
végnapjaim legyenek szépek.
Miért nem kapom meg, mire vágyom,
a sok
szépet pedig sokszor megtalálom.
Van
örömöm, bánatom, soha fel nem adom.
Fényes csillag ragyog fenn az égen,
egy
késői üzenetet küldenek a sötét éjben.
Szíveknek
halk dobbanása, szeretet utáni vágya,
harmóniája.
Játszom egy édes gondolattal, a képzeletemben
lévő
szép szavakkal, az álom álom marad, ébredéskor
abbamarad.
Végig küszködöd az éveket, életed, céljaidat
végrehajtod,
megteszed, rendezed, biztonságba helyezed.
A hajnal
fénye kacsintgat reád, akkor még nem tudod,
nincs tovább.
A sors viharába apró örömök
várnak,
ezek az élettel együtt járnak.
Csodás
napok várnak reánk, sírunk,
nevetünk,
hisz így lesz teljes az életünk.
Teszem a dolgom, még azt a sok bajt
megoldom,
keresztem viszem, a sors már csak
ilyen.
Boldogság szekerén utazom, mosolyra
fakad
arcom, nem dúl szívemben már harcom.
Öröm
ünnepe talált reám, csillagok közt járok,
az Unokámat
várom, nyolc dicséretet kapott, ami engem
meghatott.
Amikor leszületünk a földre, az Úrnak
van
egy kézikönyve, melybe beleírja, mi
lesz
az életünk elérhető célja, meddig tart
a földi
létünk, mi lesz benne a szép emlékünk.
Várod a holnapot, ami hozzád bekopog.
Megtanít
a szépre, jóra, vigasztaló, biztató szóra.
Lehet,
hogy csak játszik veled, de a holnapot
képviseled.
Magányba burkolózva elszáll
az édes
óra, mint zöld lepke, ki a helyét
kereste.