Molnár Józsefné
Puha szellő simítja arcomat,
madár-
raj, dúdolja az én dalomat.
A természet
hívogat, erdőn, mezőn virág-
illat
csalogat, érzek háttérzajokat.
Látom a szemed fényét,
tiszta mosolyát, tündöklő,
csillogó reménysugarát,
szavadnak édes dallamát.
Hűség és a szeretet boldogsággal
tölti
el a rabul ejtett, érzékeny szíveket.
Kitartás,
ragaszkodás, lelkeket érintő, csodás
varázs.
Az álom csak álom marad, mert nem
csicseregnek
a madarak, mindennapok elsiklanak
felettem,
a vágyaimat sokszor csak feledtem.
Selyemfelhő száll felettem, mind
el-
vész a messzeségben, langyos eső
permetezi,
és apró kis cseppjeivel felébreszti.
Azt hittem, te mindig itt leszel
velem,
s ha baj van, fogod a kezem.
De az
élet túl rövid, már vigyáznak
rád
az angyalok, én szívem érted
sajog.
Itt születtem, magyar vagyok,
de
szívem mégis nagyon sajog.
Bánat ül
arcomon, a szeretethez nincs
jogom.
Peregnek a napok, elszaladnak
az évek,
sok jó dolog, ami bearanyozza
a létet.
Ötszáz verset írtam, és hogy
bebizonyítsam,
szavaimat csokorba fontam.
Ünnepelek,
az ihlet itt van velem, segít
nekem.
Tengernyi virág illatozzon neked,
szemed
tükre úgy ragyog, a kincsed már
én vagyok.
Boldog ez a napom, mert
szívedből szereteted kapom.
Mosolyog rám két szemed,
elvarázsol az igaz szeretet.
Szívedben az örök jóság lakozik,
igazság
szava nálad mindig kibontakozik.
Az életet
már máshogy látod, a hamisságot,
álnokságot,
hiányosságot, a szabályosságot.
Becsüld meg hát, ki melletted
áll,
minden este mindig hazavár.
Rokon-
lelkek vagytok, egymásnak
segítséget
adtok, jószívűek vagytok.
Szeretnénk egy jobb országban
élni,
ahol a béke, szeretet összetartja
a feleket.