Molnár Józsefné
Nem mondok ezzel semmi újat,
az vegyen
fel a figyelőibe, aki még nem
unhat.
Ez a sorsom, van még remény,
kitaposott
utamon végigkísérjen a fény.
Az idő
halad tovább, és megmutatja
magát,
előrehozza a döntés jogát.
Hirtelen változás még nem a vég-
állomás,
megfontolás, bizakodás, kell az
összefogás.
Az öregség sok mindent megváltoztat
Próbálok a jelenben élni, de a múlt
nem
hagy nyugodni, bánat, veszteség,
hisz a
gondolkodásom nem olyan, mint rég.
Ha a lélek fáj, a test is sajog,
bánat
üldöz, a hajnalcsillag ragyog.
Álmokat
szőnek, beteljesülnek, örömöt
hoz a
remény, kibontakozik, elszórja
valóság...
Az önzés rosszízű fogalom,
gyakorolod
is nagyon sokszor magadon.
A szeretet
bár a központba kerül, határ
elvegyül.
Sokszor a sor végén járok és drukkolok,
mert
versírók, mesterek nagyjai után kullogok.
Botorkálok,
a kijelölt jó útra egyszer csak rátalálok.
Szeretnék élni, ameddig szeretsz,
míg
a szívedben az érzés igaz lehet.
Vidám
nap aranysugara reám ragyog,
tőled
mindig mindent én megkapok.
Elcsitul benned a vágy, meghallod
a csend
szavát, mely éltet és sietve megy
tovább.
Sors játszott és megáldott,
az életben sosem bántott,
megadta, mire vágytam, a
jót, szeretetre méltó társam.
Harmatos, illatos az ébredés,
játszik
velünk a nyári szellő, meleget
kergető,
szíveket és színeket ünneplő.
Hazám, jégbe zárt világ, el
kéne
mondani száz és száz imát.
Vita
és gyűlölet, elfogyott mára
a szeretet.
Szeress, hogy szívem vidám legyen,
szeress, hogy az álmom igaz legyen.
Én azt hittem, az én Anyukám
sohasem
hagy itt, engem ő csak mindig
tanít.
Már nem hallom léptedet, magamra
maradtam,
lelkem fájó sok kis darabja szívemet
csavarja.