Molnár Mónika Moncsi
Bármerre nézek, még látom arcodat,
megszólít a belém olvadt tekinteted.
Bár felettünk az idő könyörtelenül elhaladt,
a távoli emlék oly eleven, amely rám tör hirtelen.
Zengne énekem hozzád ifjú reménnyel,
de csak hitem maradt, amellyel szólhatok.
Énekem hamis valótlanságról szólna,
így imádkozom, együtt érjük meg a holnapot.
Százszor is újraszületsz bennem
Az éjjel megszülettél, langyos könnycsepp lettél,
Simogattad szembogaram, arcomra kiszöktél.
Vissza akartalak tartani, de nem bírtam veled,
Úgy értél hozzám, hogy nem éreztem kezed.
Édes volt, lédús, mint a nektár,
bódító, mint harangvirág illata,
színes, mint eső után az égboltra feszülő,
boltíves szivárvány káprázatos szín-sora.
Én már nem űzöm, csak ő kerget,
észrevétlenül múltra vált mindent,
annyiszor széttépett testben, lélekben,
játszott velem szívtelen s könyörtelenül.
Fertőzött lett a világunk, fájdalmában vajúdik,
minden virradatra ölébe vércsepp, szenvedés hullik.
Zokog az Isten, némán szenved kínunktól,
ég a föld talpunk alatt, s fájdalom folyik a házfalakról.
Az élet színpadán már nincsenek fényes álmok,
Se reményrügyet bontó, színes fakadások.
Nincsenek álmok, csak sirató, szomorú dal van,
Megérintett a halál, s én tűröm halkan.
Még fénylik szívemben az arcod,
s jelenem még ebből táplálkozik,
ahogyan a tavaszi virágok a földből,
lelkem a múlt fényében ekképp nyújtózkodik.
Rám hajol újra a csendes este,
megnyugszik minden nappali fény,
fagyos ablakomban rozsdás gyertyatartó,
s benne egy megolvadt gyertya ég.
Láthatatlan szíved bennem dobog,
s én viszlek tovább mából a holnapba....
Jaj, Anyám, most válladra borulnék,
magamba lélegezném nyugtató illatod.
Hajolnék rád, s te befednéd testem,
mint sötét eget az ezüst csillagok.
Úszni a könnyek sikoltó könnyein.
Haladni láthatatlan part felé.
Szívemben bús habok között
Őrizve arcod, ami már nem él.
Nem akarlak nagy szavakkal elhalmozni,
nagyokat szólni, és ígérni mindenki tud.
Nekem Te több vagy minden szónál,
láng, melyben mosollyal arcomon égek.
Volt sok vihar, hurrikán sepregetett
életemen, s utamba töredezett
sorsom darabjait rakta.
Láttam egymásra felhalmozódott
kínokat, amiket elégetni nem lehet,
feledés gyufája meddő lángokat bont.