Mondok Judit
Gyönyörű ez a testet öltött csend,
hol cikázó gondolat nem zajong,
ám elmémbe ha szorongás szökken,
a sötétség leégett gyertyacsonk.
Szakítsd a falamat, zúzd össze lelkem, jöjj utánam,
varrd össze ajkam, tépd ki tüdőm - a csendem utáltam.
Rántsd rám az eget, töröld a nevem, vágd le a lábam,
elmászom én hasamon ihletem sivár nyomában.
Keresem, kutatom a nőt, aki vagyok,
a sors eltaszítja tőlem igaz énem...
Törekvő lelkem is belesajog,
nekem magam vagyok igaz testvérem.
Lezsibbaszt az elszigetelt élet,
meredten fulladnak végtagjaim.
Fejemben birkasereg - őrületbe béget,
nyugalomra szomjaznak húscafatjaim.
Arany volt ez a világ, és minden kincs,
minket szolgált minden, az is, ami nincs.
A vizünk is lehetett volna tiszta,
csak az ember benne egy gyulladt ciszta -
bolygónk emeli az éltető tétet,
míg szomjan halunk, félrenéz,
addig a semmibe réved.
...és hektikussá tesz fojtó ereje.
A harmóniát most csak elképzelem,
szívem lesz az idegesség mezeje.
Fakapu zörren, majd kattan a zára,
letűnt korok porát kavarja a szél.
Rálépek a jövő nagy színpadára,
padlója márvány, az ajtaja acél.
Lebombáztad erődömet, minden csont-fehér,
végtelen repülnek felém szív-nyílzáporok.
Hálát adok az elmúlt, tanító évekért...
Most már ketten vagyunk - ideje volt,
ablak alatt ragyog a telehold,
s egybefonódik a fázó lelkünk,
galaxist sikerül átölelnünk.
Kopott színeimben festék serken,
elfekszem eme elbódult mederben...
Olyanok a télbe fagyott,
fákon pilledő ágak,
mintha fehér halálukban
bágyadtan nyújtóznának.
Én már nem akarok nélküled aludni -
a gondolat csillagtáncot jár az égen,
hát hogyan tudnék én magamnak hazudni?
Szemhéjam feszül emléked börtönében.
Nem jön az álom, örök az éjjel,
sav a valóság, átok az este.
Utánad vágyom, csak engem érzel,
fekete rónák fekete teste.
A lelkem egy meggondolatlan elgondolás,
a mélyből tőle érkezik a sikoltozás.
A szemem barna tükre a lejárat oda,
és ajkam a féltve őrző, csókos katona.
Odabent a nyál gyógyít, olykor erős méreg,
elpusztít élőt, holtat is, ha betörnének.
Pácolódtam a fájó múlt időkbe fagyva,
de megállt a kor szürke fékevesztettsége.
Elhalkult a falióra zajos tiktakja,
csupán egy múló perc a lelkem ijedtsége.
A halál rothadó angyala vagyok,
egy gyolcs a hátamon lángolva ragyog
és fekete szénné pörköli lelkem...