Mondok Judit
Fény játszik életet végtelen szemedben,
ilyen mértékkel... már régen nem szerettem.
Tükörországodban megtörik a csóva,
és érlelődik egy világkatasztrófa,
mely repedezve robbantja fel az eget,
húsunkkal borítva be a csatateret.
Álruháim százai szakadnak le rólam,
elhelyezem őket az üvegkoporsóban,
ahol feküdt eddig a legmélyebb személyem,
törékenységem és minden áldott szeszélyem.
Megtalált az élet
Mellkasom homokos tengerpartján
sivár és száraz ágak hevertek.
Kiült rájuk sós vizű rengeteg,
lekorhadt kérgük fehér lebernyeg.
Amikor a gondolataidban olvasok,
bensődben vérvörös végtelenné olvadok.
Életet sugalló szavad temet magába,
morajló, őrült elektromos viharába...
Egy fűszál hegyén állok hetykén, lábujjhegyen,
onnan néz le rám a sűrű világegyetem.
Tűélen táncolok a tisztás rejtekében,
egy vadat látok a vadász drótketrecében.
A szabadság kuporog nem messze rettegve,
ő fekszik összezúzva a csúnya ketrecben.
Isten kertjében már több millió fa áll,
ez a mi halottaink mennyei kertje.
Melyekből a sok angyalka ma hazaszáll,
hogy a szeretteit éjjel megkeresse.
Rideg-márvány fagyos földet ölel át az éjjel,
elnyeli az éjszaka szelíd gyertyafénnyel.
Porcelánná fagy a lélek, a csend lépte kopog,
fehér angyal ránt lantot, elszorul a torok.
Minél közelebb sodor hozzád az élet,
én annál inkább elkerüllek téged.
Képek hevernek a megfestetlen vásznon,
nem a valóságba: az álmokba vágyom.
Tejszín a pohárban, kávéfolt ingemen,
nincs semmim, de mégis megvan mindenem.
Egy folyógödör közepén várakozom
kérdőre vonva az időt és a teret.
A jövő ölelésében bizakodom,
hogy majd lágyan megérint és újra szeret.
Folyómedrében a Tisza is megbolondult,
a metsző ősz szele bőrömet csipkedte.
Mire a komp alattunk némán felcsikordult,
mögöttünk a fa egy levelét hintette.
Újra összeroppant szívem a mellkasomban,
s bőröm alá végtelen nyugalom költözött.
Ha megőrülök, sem lehetek két karodban,
a lelkem fekete gyászruhába öltözött.
Sikolts, lélek, ne fojtson meg torkodon a szó,
nem vagy a földünkön más, csak egy átutazó.
Meghall a világ, hangod dörren a sötétben,
kuporodj le kicsit az éjszaka ölében.
Van az a tér és idő, ahol már nincs több szó,
csak kiszáradó vizekben süllyedő hajó.
Rád vár a múló idő, a perceket szedő,
betakar a tenger, mint sötétlő szemfedő.
Elfogyott a szó a szájról,
a csönd ciripel egy dalban.
Elhallgat a hang a tájról,
és elsüllyed a kés a vajban.
Az ember belefárad, hogy takargassa lapjait,
de akkor sem ér sehová, ha nyílt lapokkal játszik.
Az örök játéka megszámlálja pergő napjait,
mellyel esélye az életre kialudni látszik.