Mondokné Farkas Judit
Locsolkodni jönnék, de most nem tehetem,
ezen a húsvéton otthon van a helyem.
Közeleg a húsvét, ezért hozzád szólok,
drága, jó Istenem, nem szűnnek a gondok.
Portengerben futó drága gyermeksereg
szaladgál, örömében vadnyulakat kerget.
Gyönyörű időben kútból vizet húzott,
s felette néha egy vadlúd el-elkúszott.
Mi lehet a boldogság, szerinted mi lehet?
Amikor szép lassan megjön a kikelet?
Vagy amikor kedvesed átölel karjával,
altatódalt dalol néked a hangjával?
Megpróbálok újat írni, megpróbálok szépet,
hátha most a nagyvilágban nem ér el a végzet.
Mindenfelől rossz hírt kapni, mindenfelől képek.
Keressük meg ebben a nagy pánikban a szépet.
Nem mindig találjuk a helyünk a világban,
de lássuk meg a szépet a fában, a virágban.
Talán százszor s ezerszer láttam e világot,
mely körbefog végtelen, néma pusztaságot.
Mit ér néked a nő, te pompás férfilélek,
mi az benned tőle, mi csodás dalra ébred?
Nő a világ színe, java,
nőből árad a szépség maga.
Nő a lélek kicsiny tükre,
nő a szívednek a csücske.
Lennék a szél, mely arcodat fújja,
tavasszal lennék a Napod neked.
Lennék a virág, mi díszíti fádat,
és megsúgja, mi az, mi nyílik neked.
Napsütésben sétálgatok, mosolyog a szívem,
mindenfelől muzsika szól, táncra hív az élet.
Gyere velem, gyere, mutatok én szépet,
virágos réteket, tavakban kék eget.
Azt írom le, ami régen fájhat,
hogy nem tudom kimosni a kősziklákat,
hogy a Napnak a fényét nem lehet enni,
hogy esti sötétből nem lehet csenni.
Belőled éled a lelkemnek szikrája,
érintésed oly csodás, mint a reggeli pára.
Veled a nappalok gyorsabban repülnek,
s az éjekből angyali harmatok terülnek.
Szívemet a szívedbe helyezem szorosan,
érezvén a mellkasod dobbanását sorban.
Lelkemet a tiéd mellé rakom bátran,
hadd öleljék egymást a világ forgatagában.