Mondokné Farkas Judit
Amikor a napfény a kertek alján játszik,
öreg szívem húrja megfeszülni látszik.
Fent, a felhők felett nem fújnak a szelek,
odaküldök, Apám, szép levelet Neked.
Pünkösdirózsámat én Anyukámnak szedem,
hogy a sok jót megháláljam, vázájába teszem.
Fentről jöttem, úgy tudom.
Harmatcsepp a vállamon.
Szemeimben csillagok.
Ideküldtek a nagyok.
A mennyországból küldöm neked ezt a kicsi levelet.
Hogy felitassam rólad, Anya, a legördülő könnyeket.
Minden egyes jó Anyának Isten áldja a kezét,
madár hangja édesítse háza körül reggelét!
Áll az erdő szélén a magányos tölgyfa,
alatta az erdész a baltáját fogja.
Ne bánts kérlek, én is élek, könyörög a fája,
itt állok már évek óta a lombok árnyékába`.
Tavasz nyitja ablakát, húsvét önti sugarát.
Ibolya ont illatot, drága élet, itt vagyok.
Böjti szelek simogatják a napsütötte tájat,
ide-oda csavarják a csodás magas fákat.
Megcsillan a remény a tavaszi szélben,
fent az égen madár dalol, mosolyog a szívem.
Napfény kúszott az ablakon,
elérte az arcomat.
Melegséggel ölelte át
a mélyen szedett ráncokat.
Ezen a szép napon köszöntelek téged,
angyalt küldök életedbe, őrizze a lépted.
Ha majd öreg szíved az enyémmel dobban,
fagyos, téli este újra szikra lobban.
Harmatcseppben fürdetett gyöngyöt ad az élet.
Mert minden este jutalom, hogy itt lehetek véled.