Mondokné Farkas Judit
Fentről jöttem, úgy tudom.
Harmatcsepp a vállamon.
Szemeimben csillagok.
Ideküldtek a nagyok.
A mennyországból küldöm neked ezt a kicsi levelet.
Hogy felitassam rólad, Anya, a legördülő könnyeket.
Minden egyes jó Anyának Isten áldja a kezét,
madár hangja édesítse háza körül reggelét!
Áll az erdő szélén a magányos tölgyfa,
alatta az erdész a baltáját fogja.
Ne bánts kérlek, én is élek, könyörög a fája,
itt állok már évek óta a lombok árnyékába`.
Tavasz nyitja ablakát, húsvét önti sugarát.
Ibolya ont illatot, drága élet, itt vagyok.
Böjti szelek simogatják a napsütötte tájat,
ide-oda csavarják a csodás magas fákat.
Megcsillan a remény a tavaszi szélben,
fent az égen madár dalol, mosolyog a szívem.
Napfény kúszott az ablakon,
elérte az arcomat.
Melegséggel ölelte át
a mélyen szedett ráncokat.
Ezen a szép napon köszöntelek téged,
angyalt küldök életedbe, őrizze a lépted.
Ha majd öreg szíved az enyémmel dobban,
fagyos, téli este újra szikra lobban.
Harmatcseppben fürdetett gyöngyöt ad az élet.
Mert minden este jutalom, hogy itt lehetek véled.
Álmainkat keressük a napjainkba zárva,
keressük a szél szavában, a rigónak dalában.
Keressük a hegytetőn, mely oly magasra nyúlik,
keressük az éjszakában, mi feketében kúszik.
Akkor leszek újra gyermek, ha visszakapom álmomat.
Azt, amelyik olyan szelíd, mint hóvirág a kert alatt.
Kinyitom majd újra szépen a szívemnek kapuját,
hogy megtalálja a csellengő újra szülőfaluját.
Mikor a világra jöttél, még a Nap is nevetett.
Bárányfelhő habjaiba írta a szél a nevedet.
Közeleg az újév, percek vannak hátra,
visszagondolsz lassan az óévnek sarára.