Mondokné Farkas Judit
Talán, ha majd egyszer a lélek újra ébred
s rádöbben majd arra, hogy újra kék az ég.
Sóhajokban lágyan, szépen eltűnik az életünk,
epedezve tovatűnik, odalesz a kék egünk.
Láttál már szivárványt odafenn az égen,
Éreztél illatot a zöldellő réten?
Már kezeimmel nem érzem, mi fontos volt régen,
Csak a szél zúgását hallom az éjben.
Mennyei harangok csendülnek felettem,
Azt, ami régen volt, hamar elfeledtem.
Pillanatnyi képek villannak szemembe,
ha nem vagy mellettem, könny csillan meg benne.
Gondolkodom, mi lett ebből a rohanó világból.
Szeretet, megértés tovatűnt, elpártolt.
Mindenki hajszolja, üldözi a pénzét,
Nem nézi másiknak életét, se lelkét.
Mindenhol rohanás, mindenki a pénzt hajtja,
azt hiszem, a világnak fájdalmas a vészhangja.
Amerre ellátok, mindenhol önzések,
elfedett, széttépő, elsöprő érzések.
S a szeretet, mondjad csak, hol marad?
Anyagi javaink elnyomják sorsukat.
Kicsiny falum, szól a harang, menetelnek csendesen,
Szomorúan bólogat a harangvirág a sír felett.
Embernek lenni és annak maradni,
Szeretni a jót, és mindig csak adni.
Ez legyen itt a cél a széles nagyvilágon!
Nyárfa alatt virágzott a pünkösdi rózsa,
Templomokból hallatszik a pünkösdi nóta.
Pünkösd napján kinyílott már a pünkösdi rózsa,
A Szentlélek eljövetele vár a harangszóra.
Templomokban zengi dalát sok-sok hívő lélek,
Istenünknek kínáljuk fel mi, a keresztények.
Szeretni és szeretve lenni, ez itt a fontos, kedvesem!
Ebbe a nehéz, hideg világba belopózik az érzelem.
Gyermekévek gyorsan tovaszállnak,
búcsút intenek a madárdalos nyárnak.
Vidám, boldog évek hamar elszaladnak,
s párját ritkítják a pillanatnak.
Tavaszi zsongással töltik be a teret,
vidám kacagással múlatják a telet.
Gyermeki huncutság a szemükben ragyog,
s figyelnek rájuk fentről az őrangyalok.
Tündérek tánca, mint pille a tájban,
kecsesen szökken a felhők felett.