Mondokné Farkas Judit
Ha majd öreg szíved az enyémmel dobban,
fagyos, téli este újra szikra lobban.
Harmatcseppben fürdetett gyöngyöt ad az élet.
Mert minden este jutalom, hogy itt lehetek véled.
Álmainkat keressük a napjainkba zárva,
keressük a szél szavában, a rigónak dalában.
Keressük a hegytetőn, mely oly magasra nyúlik,
keressük az éjszakában, mi feketében kúszik.
Akkor leszek újra gyermek, ha visszakapom álmomat.
Azt, amelyik olyan szelíd, mint hóvirág a kert alatt.
Kinyitom majd újra szépen a szívemnek kapuját,
hogy megtalálja a csellengő újra szülőfaluját.
Mikor a világra jöttél, még a Nap is nevetett.
Bárányfelhő habjaiba írta a szél a nevedet.
Közeleg az újév, percek vannak hátra,
visszagondolsz lassan az óévnek sarára.
Beköltözött a zöld fenyő a meleg otthonokba,
mindenkinek a szívébe szeretetet lopva.
Valahogyan változtatni kéne a világon,
megtalálni, ajtót nyitni régi boldogságon.
Meg kellene tanulni érdek nélkül szeretni,
havas tájon önfeledten, terhek nélkül nevetni.
Mikor a templom mélyén csak a napunk játszik,
az emberi szívünk húrja könnycseppekben ázik.
Közeleg a Mikulás
piros, nagy bundában.
Húzza szépen a szeretetet
nagy-nagy batyujában.
Ismét írtam levelet a drága Mikulásnak,
kislány lettem újra itt a hófedte világban.
Öltöztesd a szívedet lassan ünneplőbe,
advent készül itt a földön, nézzél csak előre!
Arany színű szalag legyen dobogó szíveden,
Isten arca mosolyogjon aggódó lelkeden!
Kitárom a szívemet az őszi éjszakában.
Átkarolom szépségét, hisz odabent még nyár van.
Szikrát szórok kedvesen az őszi sötétségben.
Világítom utadat az őszi csillagképen.
Itt vagytok, jó Angyalaim, szükségem van rátok!
Segítsetek kihúzni a pácból a világot.
Nélkületek nem fog menni, megkérnélek szépen,
öleljetek szárnyatokkal, óvjatok meg, kérem!
Mindenszentek éjszakáján
ül a lélek gyertyalángnál.
Sötét, csendes temetőben
földi élet feledőben.