Mondokné Farkas Judit
Te csodás teremtmény, te női szirom, drága,
angyal hozott talán ide a földi boldogságba.
Itt vagyok, jó Uram, csak hallgass engemet,
itt a földi létben a szívem megremeg.
Tőled kérek, Uram, és nem nekem Atyám.
de könyörögve kérlek, fentről nézz le rám.
Ott szeretnék élni, hol szeretet terem,
hol estére nyugodtan teszem le fejem.
Hol nem a vagyon számít, a család az első,
hol nem gyűl néha össze a szomorú felhő.
Hogy is kérhetnélek, hogy szeress engemet?
Lelkem ünneplőben, ha rád nevethetek.
Lábaid nyomában csak apró árny vagyok,
feléd tornyosulnak fényes csillagok.
Születésnapodra felhőszeletet,
pici kis fejedre cukorsüveget.
Felhő felett a sötétben csillag született,
Betlehembe küldött nekünk fénylő tüzeket.
Közeleg a karácsony, látod fentről, Apa?
Megvilágít minket a kis Jézus csillaga.
Fagyott téli este rigó ült a fán,
csendes, halk ütemben közeleg egy szán.
Ül rajta a remény és a szeretet,
végleg összefogtak, mondom teneked.
Amikor a szíved már nem bírja a terhet,
és elindulsz egy úton az elmúlás felé.
Utolsó erőddel vissza-visszanézel
az udvarodra ültetett fenyőfád felé.
Olyan mélyre ások, ahogy csak lehet,
eltemetem én ma a rossz emlékeket.
Mikor a Nap a tűzcsóvával nyugovóra tér,
sugarával még egyszer mindent elkísér.
Virágba borult a temető, gyertyák fénye ragyog,
de sok kedves, jó lélek angyalbőrben vacog.
Halottak napján Apukámra emlékezve
Már a temetőbe megyek, ott találom hamvadat,
gyertya lángja simogatja rég nem látott arcodat.