Mondokné Farkas Judit
Töprengek, és leírom, mit lelkemben érzek.
Írok, és közben sok mindent nem értek.
Írok, és odabent ürül a szívem,
Csendesebben dobog a szív hangja nékem.
Az én jó Apukám már a felhőn táncol,
issza a szentelt bort Isten poharából.
Szomorú fűzfa alatt áll az Apám sírja,
fejfáján kismadár szárnyát bontogatja.
Magányosan hajladozik az élet fája a szélben.
Szélviharban csavarodik, ázik kint serényen.
Az éjjel álmomban drága jó Apám nálam járt,
Fogta kezem, gondolata szívem mélyén eltalált.
Százféle szó szárnyal csendben a bolygónak hangos peremén,
Hallani kell és cselekedni a Földünknek íves kerekén.
Amikor már megszűnik az Apáink hangja,
Amikor az imáinkat csak a Jó Isten hallja.
Amikor a régi emlék már csak néha dereng,
Amikor a szíveinkben csak fájdalom mereng.
Szívemből szeretnék osztani Tinéktek,
Ti, akik egyedül, nélkülözve éltek.
Adnék a mosolyból, ami arcomon ragyog,
Hogy megmutassam neked, milyen az angyalod.
Talán, ha majd egyszer a lélek újra ébred
s rádöbben majd arra, hogy újra kék az ég.
Sóhajokban lágyan, szépen eltűnik az életünk,
epedezve tovatűnik, odalesz a kék egünk.
Láttál már szivárványt odafenn az égen,
Éreztél illatot a zöldellő réten?
Már kezeimmel nem érzem, mi fontos volt régen,
Csak a szél zúgását hallom az éjben.
Mennyei harangok csendülnek felettem,
Azt, ami régen volt, hamar elfeledtem.
Pillanatnyi képek villannak szemembe,
ha nem vagy mellettem, könny csillan meg benne.
Gondolkodom, mi lett ebből a rohanó világból.
Szeretet, megértés tovatűnt, elpártolt.
Mindenki hajszolja, üldözi a pénzét,
Nem nézi másiknak életét, se lelkét.