Mondokné Farkas Judit
Köszönjük a sok-sok imát, amit értünk mondtatok!
Remélem, hogy reátok is vigyáznak fent angyalok.
Hogyha egyszer úgy éreznéd, szükséged van reám,
csak szólj, s én is küldöm hozzád szeretetből imám.
Mint színpompába ringó, hulló falevelek,
őrzöm én legbelül féltett szerelmedet.
Ha majd idős leszek, és nem bírom a Napot,
elé húzok szépen, csendben egy mennyei pamlagot.
Elbújok lassan, csendben a felhők sűrűjében,
kitekintek néhanapján, hogy szívem melegítsem.
Rám köszönt az élet egy meleg nyári este,
azt hiszem, hogy ő is a boldogságot kereste.
Mondtam néki, talán rossz irányba megyünk,
fátyolfelhő takarja már, mit oly régről keresünk.
Zúg a szél, látod, kedves, mit mesél?
Hallhatod, az erdő alján ballagok.
Valahol messze, fent a magosban
emberek élnek hófehér habokban.
Hátukon szárnyak fehérre festve,
nincs már közöttük senki sem veszve.
Fenyőfám karjában altatom magamat,
hallgatom csendesen az erdei madarat.
Szellő fújja arcom este a sötétben,
csillagképem festi utamat elémbe.
Sötétedik lassacskán, elalszik a Napom,
felengedi most az égre a Holdat, ha akarom.
Kigyúlnak a fények odabent a házban,
megszűnik a sötétség a nappali szobában.
Mikor a lélek útra kél, odafent már várják,
kikészítik szépen, csendben aranyszín ruháját.
Búzamezőn vezetett valaha az utam,
beomlott már azóta a szeretetkutam.
Mint a Napnak fénye, olyan a Te lényed,
szerelemből készült minden egyes részed.
Álmomban próbáltam repülni a széllel,
szembeszegültem én a zord sötéttel.
Megragadtam gyorsan egy ragyogó csillagot,
hogy koszorúba fonjam véle a holnapot.
Májusi hideg söpör a tájon,
reszket a szívem, alig találom.
Mert tavaszi szellő fújja a fákat,
hidegre hűti a májusi vágyat.
Szeretem a fényt, mi belőled árad
és megvilágít körülöttem minden sötét árnyat.