Mondokné Farkas Judit
Mikor a lélek útra kél, odafent már várják,
kikészítik szépen, csendben aranyszín ruháját.
Búzamezőn vezetett valaha az utam,
beomlott már azóta a szeretetkutam.
Mint a Napnak fénye, olyan a Te lényed,
szerelemből készült minden egyes részed.
Álmomban próbáltam repülni a széllel,
szembeszegültem én a zord sötéttel.
Megragadtam gyorsan egy ragyogó csillagot,
hogy koszorúba fonjam véle a holnapot.
Májusi hideg söpör a tájon,
reszket a szívem, alig találom.
Mert tavaszi szellő fújja a fákat,
hidegre hűti a májusi vágyat.
Szeretem a fényt, mi belőled árad
és megvilágít körülöttem minden sötét árnyat.
Szerény kis életemet én boldogan járom,
bár kevés nékem a barátom, de itt van a Családom.
Ha a szeretetre gondolok, jó Anyám jut eszembe,
mert ő tanított meg szeretni, ő van a tekintetemben.
Ha egy kicsit nagyobb lennék, megkérném a Napot,
aranyozza be, jó Anyám, neked a holnapot.
Mint törött szárnyú madár, vergődöm a porban,
lelkem elhagyott már, szívem alig dobban.
Megmeredtek lassan izmaim is sorban,
szememből a fényesség alászállt a porban.
Üresek a templomok, a kehely is kiszáradt,
húsvét reggel szomorúan tekint a világra.
Az Úr asztalán egyedül ácsorog a gyertya,
nincsen, aki lángra gyújtsa, száraz a kanóca.
Magyar vagyok, magyar az én Istenem!
Hánykolódunk a sötétben csónakunkban csendesen,
nem biztos már a holnapunk, félelem a szíveken.
Locsolkodni jönnék, de most nem tehetem,
ezen a húsvéton otthon van a helyem.
Közeleg a húsvét, ezért hozzád szólok,
drága, jó Istenem, nem szűnnek a gondok.
Portengerben futó drága gyermeksereg
szaladgál, örömében vadnyulakat kerget.
Gyönyörű időben kútból vizet húzott,
s felette néha egy vadlúd el-elkúszott.