Montlika Vivien
Külön utat jártunk, rögös utat,
de a Sors mást szánt nekünk.
Jövőt sajnos előre nem mutat,
de mi tudjuk, mi lesz velünk.
Te vagy az, ki szíve alatt hordott,
és példát mutat nekem.
Te vagy az, ki akkor sem haragudott,
mikor rosszat cselekedtem.
Olyan nyugodt minden,
minden apró mozdulat,
minden, amit nehéz hinnem
és a meleg, szerelmes szavak.
Hideg, komor November!
Ruhád fehér dér-lepel.
Te vagy a kezdet, a vég, az Élet és a Halál.
Kit a haldokló ősz után a Tél magába zár...
Sötét fátyol az éjszaka,
felettünk van, ránk borulva.
S apró lyukakon át láthatjuk
a ragyogó Mennyországot.
Egyedül állok a csillagos ég alatt,
talpamat simogatja a selymes fű.
Nyár van, bár szívemben tavasz maradt,
mely a te szívedhez utolsó vérig hű.
Hadd legyek én,
az ágon a levél;
harmat a fűszálon,
pillangó a virágon.
Angyalként szállni éjszakákon át,
hallgatni a szellő lágyan dúdoló dallamát.
Suhanni, messze innen, az ígéret földjére,
édes álmot hozni szerelmes szívünkre.
Gyere kedves, látom kimerültél.
Egy mély alvásnak biztosan örülnél.
Hajtsd ölembe fejed, szemeid csukd le,
aludj el karjaimban egy kis időre.
Nem tudok együtt nyugodni a lemenő Nappal,
úgy fekszek le minden este zúgó, dübörgő aggyal.
Még érzem az érintésed, a hideg, fehér bőrömön.
Forró emlékét szívemben tisztán megőrzöm.
Ha csend van körülöttem, hallom a szíveink dobbanását,
úgy, mint száz és száz esőcsepp koppanását.