Mudra Csaba
Küszöbre kényszerítesz,
mint rég,
újra gondolatba került a világ
személyemre szabva,
mint kinőtt ruha,
mi nem áll jól már.
megint nyárvég
én pedig búcsúzom
leveleket küldök
messzi útra
barnuló vágyat
sárga tegnapot -
én mindig itt leszek
oly mozdulatlan időn át...
Kérek egy kis csendet,
hiányoznak a gondolataim,
hiányzik a nyugalom,
hanyatt a felhők, függőágyban
a következő nyári esték.
Bennem fájsz,
csak néha érzem,
milyen a nélküled,
hantra virág
régi házad
üresen, nélküled.
Sóhajtok néha,
te pedig tudod, miért
- magamban
már nincsenek zárva ajtók,
kilincs kezedben, benyithatsz,
megtalálsz valahol, ahol érzed.
Hol is lehetnék
- gondolatban,
ha nem látlak.
Nézlek, mint most,
gondolataimmal tárolva
mondatonként.
Bennem
még mindig a délután
fellegekkel
- tarka égen
felkavart Óceán.
Kérlek, maradj csendben,
lélegzéseidben kutatok,
szívveréseid közt
fellelem puhaságod
- keménységed,
megbújt szeretni vágyásod.
Megfejtettem minden álmom
rájöttem tettekre
mikénteket kiismertem
szánalmas levélhullás
de azért kezemben
lapát és gereblye
Nem leszek rest...
Átléptem rajtad
hideg képekkel,
márvány fakó nappalokkal,
felhők a tegnapok,
és te csak
a hajnallal sírsz.
Pár apró emlék tőle
és tőled is,
egy seb, mi őrzi, milyen volt
a török-zúzok fiatalság.
Égig érnek a fák
- karjuk vágy,
foltos bőrű árnyak,
mélyen a gyökerek
sosem felejtett öregek.