Mukli Ágnes
Pázsitom csibéje
Immár évek óta
Tyúkhúrnak szomszédja,
Patakpartnak éke.
"A tavaszi sugár aranyburokba fonta"
a horizontra hullt fényeket.
Különc vagy. Magamhoz láncollak, súgva mondta,
egyszer szívem szénné égeted.
Akkorát üvöltök, hogy a pokol is zengjen.
Kiáltásom Istennek szánom, s az égnek,
homlokomon fájó keresztvetések
borzalommá égnek.
Szemedbe néztem, mégsem láttalak.
Lelassult az idő, a sötétedés is késett.
Csak a körvonalak erősödtek hirtelen,
nevetőgörcsök, lármák, kéklő ütések...
Napfényben fénylett a szelíd, kék ég.
Madarak szálltak körtefád felett,
megpihentek a szárnyaló békén...
Messzeségben reszket a távol,
elfed és leplez a kékség,
édenben fogant kísértés
sejtelmesen ragyog, lángol.
Nyirkos kapca szárad csizmaszáron,
fullasztó meleget izzad a kályha,
macskák kergetőznek dohos padláson,
aranyló Hold ásít fényt a szobába.
Fekete szirmokká hervadt hű szerelmünk,
szélruhánk ujján tépett a gond,
harmatjászlunkban végtelennel ringtunk,
csókoltuk kék egünkön fénylő csillagunk.
"Jobb nem vagyok, mint annyi sok más",
kiáltásokra némult, elcsitult hallhatás,
fényre vágyó csíra földbe vetett magban,
lankák lángolása mély tüzű avarban.
Hóba írtam hóvirágom.
Szirma lett a rét, a róna,
szétterült a fűzberekben,
puha hó lett takarója.
Zúzmarát csipkézett a tél a tájra,
Inget szabott a fákra a leheletnyi dér.
Nehezen feledhető az égzengés,
ha estbe leng az ezüstös harang nyelve,
macskakövekre koppant érv, ellenérv
körvonalát reszketi el tenyerembe.
Venyige lobbant parázsból lángot,
szikrázva ontja féltett melegét,
szikrák pattognak gyöngyös gyémántot,
szótlan napoknak hamujára ég.