Mukli Ágnes
Újhold volt, csillagfoltnyi szerelem.
Bilincsed voltam jégcsók helyett,
melengető gyengéd szavad, megcsalt
csend. Romlatlan mennybolt, hittel varrt
Támfalak dőlnek keresztbe-kasba,
napvilágon a holdas éjszaka,
napfénytől, mit eddig rejtegettek,
üreget üt a nagy teher maga.
"Oly komiszul jön az este",
téblábol üres kapualjban,
maroknyi örömmel közeleg.
Még mindenki ébren, fények
gyúlnak és kihunynak,
s égre térnek lassan
a kancsal csillagok.
Holnap tiszta lesz az égbolt,
csalhatatlan, ami csalhatatlan,
kérlelhetetlen minden, kérlelhetetlen
s csillapíthatatlan, ami sosem csillapítható.
Jonatán és Idared
egy fazékban főnek,
gyöngéden puhulnak
dallamán fedőnek.
Szerettem volna vadgalamb lenni,
szárnyalva nézni a Földre,
hóbortos fergetegemben
lebegve alázuhanni,
látni, milyen vagy s milyen a semmi.
Megszökött az ég azúrja,
hamvas éke szürkület,
mulandóság ködös fátylán
bágyadt fényében hever.
"Mi marad itt meg végső menedékül
Az élet elfáradt Robinzonának,
Ha a vihartól minden álma szétdül?"
Halk morajlás hallik a túlsó partról,
Utolsót villan a lázas esti fény.
Est tükrén folyónk bút csörgedez.
Arcomra
ragyogja arcodat,
szememben
te leszel
rejtve el.
Szúrós tüskén nőtt éretlen öröm,
vad szél bogozza a szeles kertben,
suhanva jön, szaporázza röptét,
körülzsong, mégis elérhetetlen.
Látszatra levegős a ketrec, tágas a kalitka,
csak ne lenne kulcs vagy zár a rácsok előtt...
Látszatra tárul az ajtó, ha már résnyire nyitva,
csak ne csikorogna úgy a zsanér...