Mukli Ágnes
Kikandikál, most virul ki
erdők, dombok öröme,
aranysárga kikeletnek
ő az első hírnöke.
Otthontalan ízű a fájdalom,
takarja mosolyom, könnyem,
nem enged a tél, a fagy, egy varjú
csapongva köröz fölöttem.
Mit tőlem kaptál,
az neked sosem fájt.
Amit te adtál,
pofon volt arcomon,
sajgó tenyéren
leplezetlen kényszer,
mit elhallgattam
s tagadtam elégszer.
Félúton jár a vézna tél,
nagy csizmában, nagy kendőben,
hófehérben, ünneplőben
árválkodik egymagában.
Hallgataggá tett a tegnap.
Zuhogó eső verte este ablakom,
egyszerre oly védtelenné lettem,
mosollyá torzult derengő dalom.
Nyirkos a sötétség,
ahogy hervad az este,
az üresség csendje
lábujjhegyen ténfereg.
Hullj, csak hullj, puha-pihe pára,
Óriásra nőjön a jegenyefasor,
Patyolatfehér nádfedeles házra
Estétől reggelig új tetőt pakolj!
Az abroszon piros alma,
elgurulna, elszaladna,
napsárga a körték szépe,
tányérjába belefér még
múló ősznek dús termése,
dió, szőlő, szilva kékje.
Szűkül a valóság,
fanyalog a nappal,
körbeért fagyos tér
didergő falakkal.
Bágyadt kékség ül a tájra,
csendesül az ember lépte.
A szekér is hazatalál
kerekeknek ütemére.
Elzárták tőlünk az Istenünk,
vastag vaspánt őrzi a templomot.
Kerítését rozsda marta, rágta,
évekig védte, mára elfogyott.
Rábcának holtága
halvány holdnak lámpás,
veretes élete
végtelen hullámzás,
ködbe zárt szerelem.
Meghajolnak az erdők a friss szélben,
törékeny hegytetőn havasi gyopár,
gyarló a szó az igaz ellenében,
az igaztalan út göröngyös, kopár.