Mukli Ágnes
"Reggel még a hétalvó Nap
dunyhájából ki se látszott;"
melegedni marasztalták
csilingelő csillag-álmok.
Jegenyékkel hajlong szélben,
érces hangja égi máglya,
girlandot tép kerítésre,
rontást harsog trombitája.
Újragondollak...
Mindig szebbnek, jobbnak látlak,
hol nyírfámnak, hol nyárfákra
csorgó fénynek.
Lázálom, távollét magányban.
Idegszálainkban pulzál
megtévedt világunk bűne,
bajra félelmet pumpál
szaporán a szív.
Csípte dér a hajnalpírban
Imbolygó kék fény-azúrban,
Puszták pírja vörös foltja,
Karcsú ágát Napba fonta,
Erdő, mező tűzbozontja.
"A költemény olyan
mint színes ablak"
Belülről szikrázva fénylik,
pólusainkban sarjad,
sejtjeinkben termett
csendes fénytörés.
Útszéli tócsa
visszaragyogja
árnyaknak fényét,
fényeknek árnyát,
szél rezzenését,
halk suttogását.
Kukoricád anyám adja,
bőtermő föld ízfalatja,
elsőnek érsz, futsz eléje,
udvarának ékessége.
Míg apám mesét mondott,
anyám tette a dolgát,
ujjongott az éledő valóság,
nevetésbe fulladt a tarka képzelet.
Hat kis szirma összezárva
Altat hajnalt reggelig,
Rengő, ringó színtalárja
Méla zugot kedveli.
Vézna betűm már
dagadt Hold az égen,
tintámból tó lett, fergeteg.
A vonalak csillagokká álltak,
én maradtam tékozló,
szertelen gyerek.
Repülj, nárciszillat,
kertemből kertedbe,
legyél a hírmondóm,
tavaszom víg kedve.
Újjáteremtelek
mohás kősziklákra
bársony kikeletben.
Játszva hajolj fölém,
csengő kacagásod
hallik bodor széllel
zöldellő fűzágon,
még sincs maradásod.