Mukli Ágnes
Szerteszét az erdőn felhangzik az ének,
Életre hangolnak vidám kis zenészek,
Nadrágjuk vasalva, ingük citrom-sárga,
Cipő nélkül járnak kerek e világban.
Olyan vagy, mint egy csapongó tavasz,
ha hozzám érsz,
esőcseppízű vagy,
olyan vagy, mint a dal
Fordul a világ a téllel, a nyárral,
osztott szerepek várnak ránk
másvilággal,
refrént kántálnak a remények.
Tavaszt repít a szerelem,
rügyfakadást hoz a télbe,
fészket készít magának
gyöngyszirmok sajgó szívébe.
Ha tűzbe doblak, lángra kapsz,
magasra röpítesz a széllel,
ha locsogsz, locsogok,
hallgatlak kis éji zenével.
Ha a galambok varjakká változnak...
Hirtelen besötétült
a délután. Fénytelen,
fekete szárnyak csapongva
terültek a szürke égre,
ködbarázdát szántott
a mágikus sokadalom.
Elcsendesül télen az erdő,
némasága mozdulatlan.
Mirtuszok, jázmin-gyöngyök
csillognak gyönge cserjén,
dús bozóton,
faggyal jő a tél-menyegző.
Merre kószálsz, te hűtlen tél? Hozz havat,
siess, enyhítsd a csípős szélverést,
úgy takard fenyőknek, bokroknak ágát,
hogy kertekre is jusson egy kevés.
Parazsak hamvában ébred,
Olajfák árnyában sündörög,
Évődik versben, ősi dalban,
Titkokat pulzál két szív között.
A sötétség láthatatlan.
Sűrűn fekete, mint a lehetőségek
között a valószínűtlen.
Gondolatainkban ismétlődések,
sorsviteleinkben az Isten.
Csak a sálam melegített.
Kabátomat nyirkos hideggel
fújta át a ficánkoló szél.
Az eső rebbenő rózsák
fehér fodrát mosta,
sűrű cseppjeivel takarta
a varázserejű várost.
"Te vagy a rabság és szabadság nekem,"
pogány imámban üdvözült hit,
szent áldozatomban tékozló gyermek,
teljességben fény, mi elvakít.
Már csak emlék törzsem, kérgem,
árnyam törött, fejsze éle
vitte félre.
Falra vetül régi kínom,
félbevágva most is, éles
fűrész foga tépi, vájja,
fájdalmamat csillapítja
reszketésem.
Adtál tavaszt, nyarat, telet,
dagasztottam sarat, havat,
megitattál patakvízzel,
forronghattam örök tűzben.