Mukli Ágnes
Megszökött az ég azúrja,
hamvas éke szürkület,
mulandóság ködös fátylán
bágyadt fényében hever.
"Mi marad itt meg végső menedékül
Az élet elfáradt Robinzonának,
Ha a vihartól minden álma szétdül?"
Halk morajlás hallik a túlsó partról,
Utolsót villan a lázas esti fény.
Est tükrén folyónk bút csörgedez.
Arcomra
ragyogja arcodat,
szememben
te leszel
rejtve el.
Szúrós tüskén nőtt éretlen öröm,
vad szél bogozza a szeles kertben,
suhanva jön, szaporázza röptét,
körülzsong, mégis elérhetetlen.
Látszatra levegős a ketrec, tágas a kalitka,
csak ne lenne kulcs vagy zár a rácsok előtt...
Látszatra tárul az ajtó, ha már résnyire nyitva,
csak ne csikorogna úgy a zsanér...
Őszre ébredő, borzas virágok.
Szirombozontok kócos kalapban,
Ibolyaszín fodrok fehér ékkel,
Rózsaszin tűkkel tűzték...
Kifosztották. Nappala alvás,
éjjele semmittevés.
Lába behajlítva, mert
testének rövid az útszéli pad.
Mi űz, mi hajt, hogy horizontod legyen
a szénaillatú domb,
hogy altasson szerelmek éji csillaga,
bánatod suttogja őszi lomb?
Csendfolt, titoknyi éj-gyönyör.
Egy éjszaka békét kötött
százzal. Talán Chopin-etűd
hangszíne reszketi bennünk...
Széllel jött, rohant a tisztáson át.
Hömpölygő páraként zúgott tova,
lába előtt hatalmas pocsolya,
szóltak égzengő, fénylő harsonák.
Hétfőn nappalba ért az éj,
késésben voltam délig.
Új ízek, új színek kavarogtak
fazékban, kifeszült szárítókötélen
megbékélten lengtek, száradtak éjfélig.
"A szirtek párnáján pihenj" meg,
kérj balsorsod ellen feloldozást,
felhőjátéknak hangos nevetést,
zuhanás ellen, szorító kézfogást.