Mukli Ágnes
Vézna betűm már
dagadt Hold az égen,
tintámból tó lett, fergeteg.
A vonalak csillagokká álltak,
én maradtam tékozló,
szertelen gyerek.
Repülj, nárciszillat,
kertemből kertedbe,
legyél a hírmondóm,
tavaszom víg kedve.
Újjáteremtelek
mohás kősziklákra
bársony kikeletben.
Játszva hajolj fölém,
csengő kacagásod
hallik bodor széllel
zöldellő fűzágon,
még sincs maradásod.
Örökkévalóságot
cipel a tó.
Csobbanó hulláma
vele vibrál, reszket,
vergődve hajszol
fennkölt kegyelmet,
ébredést ringat vagy
temet meddő perceket.
Hallgatom, hallgatom hangodat, madaram,
dalolj csak, dalolj csak napfényes magasban,
trillázz csak, trillázz csak szívekre szólamot,
énekelj, énekelj, zöld fenyő ringasson.
Szellő suttogja el vagy vad széllel tombol,
Óvatos duhaj a messzi végtelen,
Vad, havas rónám, földhözragadt gondom...
Józan álmatlanság révedezik bennem,
valami azt zsongja: szabad-e szeretnem?
"Miért élsz? Azért, hogy meghalj egyszer,"
utolsó láztól fetrengve fájdalmak között?
"Miért élsz?" Ha csak siralmat jajgatsz
elveszetten, üres szavaktól szédelegve?
Mélybe zárt szakadék volt minden esténk,
vádaskodással telített gúnykacaj,
mikor vitáztál, harsányan nevettél,
lelkembe martad szavad fájdalmasan.
Újhold volt, csillagfoltnyi szerelem.
Bilincsed voltam jégcsók helyett,
melengető gyengéd szavad, megcsalt
csend. Romlatlan mennybolt, hittel varrt
Támfalak dőlnek keresztbe-kasba,
napvilágon a holdas éjszaka,
napfénytől, mit eddig rejtegettek,
üreget üt a nagy teher maga.
"Oly komiszul jön az este",
téblábol üres kapualjban,
maroknyi örömmel közeleg.
Még mindenki ébren, fények
gyúlnak és kihunynak,
s égre térnek lassan
a kancsal csillagok.