Mukli Ágnes
Kifosztották. Nappala alvás,
éjjele semmittevés.
Lába behajlítva, mert
testének rövid az útszéli pad.
Mi űz, mi hajt, hogy horizontod legyen
a szénaillatú domb,
hogy altasson szerelmek éji csillaga,
bánatod suttogja őszi lomb?
Csendfolt, titoknyi éj-gyönyör.
Egy éjszaka békét kötött
százzal. Talán Chopin-etűd
hangszíne reszketi bennünk...
Széllel jött, rohant a tisztáson át.
Hömpölygő páraként zúgott tova,
lába előtt hatalmas pocsolya,
szóltak égzengő, fénylő harsonák.
Hétfőn nappalba ért az éj,
késésben voltam délig.
Új ízek, új színek kavarogtak
fazékban, kifeszült szárítókötélen
megbékélten lengtek, száradtak éjfélig.
"A szirtek párnáján pihenj" meg,
kérj balsorsod ellen feloldozást,
felhőjátéknak hangos nevetést,
zuhanás ellen, szorító kézfogást.
Napra ébredsz két szememnek,
Aranytálnak két kezemnek,
Pártád mögött szőkeséged,
Ringó, sárga nyár vendégem!
"Bíborban fürdik már az égnek alja",
megbékélt az esttel, félhomály takarja,
dajkája lett a tágas horizontnak,
parttalan vörösben friss rózsák ragyognak.
Ady:
Csillapíthatatlan vágyam
lelkemben, testem adom
zsenge ifjúságodért,
szerelmem reszkető sóhajom.
Apám idelenn járt a Földön,
égette talpát a sütő homok.
Oda született, ahol egymásba karoltak
a szőlőt ölelő házsorok.
Úgy nevettem a világra,
hogy remegett szoknyám ránca,
táncomat is velem ropta,
virágokkal ömlött rám.