Mukli Ágnes
Elcsendesül télen az erdő,
némasága mozdulatlan.
Mirtuszok, jázmin-gyöngyök
csillognak gyönge cserjén,
dús bozóton,
faggyal jő a tél-menyegző.
Merre kószálsz, te hűtlen tél? Hozz havat,
siess, enyhítsd a csípős szélverést,
úgy takard fenyőknek, bokroknak ágát,
hogy kertekre is jusson egy kevés.
Parazsak hamvában ébred,
Olajfák árnyában sündörög,
Évődik versben, ősi dalban,
Titkokat pulzál két szív között.
A sötétség láthatatlan.
Sűrűn fekete, mint a lehetőségek
között a valószínűtlen.
Gondolatainkban ismétlődések,
sorsviteleinkben az Isten.
Csak a sálam melegített.
Kabátomat nyirkos hideggel
fújta át a ficánkoló szél.
Az eső rebbenő rózsák
fehér fodrát mosta,
sűrű cseppjeivel takarta
a varázserejű várost.
"Te vagy a rabság és szabadság nekem,"
pogány imámban üdvözült hit,
szent áldozatomban tékozló gyermek,
teljességben fény, mi elvakít.
Már csak emlék törzsem, kérgem,
árnyam törött, fejsze éle
vitte félre.
Falra vetül régi kínom,
félbevágva most is, éles
fűrész foga tépi, vájja,
fájdalmamat csillapítja
reszketésem.
Adtál tavaszt, nyarat, telet,
dagasztottam sarat, havat,
megitattál patakvízzel,
forronghattam örök tűzben.
Tapogatom a csendet,
bogozom a fák lombjába bújt
ezerarcú fényt.
Szabadulnak a levelek.
Te hívtál, vagy én hívtalak?
Hallom, csöng a mobilom...
hallom, ahogy hívlak!
A hívójel gyorsan végszavaz.
Hol csobogás, szirtfok mélye
hosszan nyúlik hegy ölébe,
csatangoltunk csodálkozva,
nagyra tágult a világunk.
Bánatosan ballag az ősz a parton,
játszana még a tarka nyárral,
kacéran fecsegne, szaladna,
vajákos csókját szórná,
fürödne gyöngyöző Duna-habban.
Kertek jussa szeptember. Benne
éretlen, fakult termés, vesztes,
múltimádó vég. Alku, mint fullánk
peres almon, vagy hűtlen birtok.
Kékül az ég kékje,
sötétül a tó felett az est.
Szénaillat tekereg,
léha tücskök zenélnek messze,
a távol mintha közeledne,
bárhol is vagy, közelembe érsz.