Müller Márta
Sok apró szúnyog s
Lámpa körül zümmögő
Bogár Napjának
Mind mást mondana, csak őt
Figyelje és hallgassa.
Hisszük, előre
Visz az idő, de lehet,
Vissza, rég vesztett
Múltba szállt útjainkra,
Menjünk másfele rajta.
Fenyők elmentek,
Gyümölcsfák jönnek, klíma s
Kert változik, az
Esőhiány elindít,
A kertész megvalósít.
A magány nekem
Sok ezer éves átok,
Lelkemnek igaz
Társat nem találok, hol
A fél, mely velem egész.
Parányi sejtek
Az almában, kik épek
Akarnak lenni,
Nem tudják, hogy s hol lehet
A romlást elkerülni.
Ha a szerelem
Szeretetté vált, túllép
A léten, újra
Egymáshoz vezet térben
Távol került szíveket.
Pusztulás felé
Rohanó világ mélyen
Kétségbeesett
Hangján szólok: eljövők,
Ismerjétek e sorsot!
A betegség ott
Támad, hol gyengének hisz,
A testben, véli,
Hiába kész a lélek...
Piszkos volt szegény,
Búsan totyogott felém,
Városi galamb,
Etetni tilos, tudta,
Csöpp morzsát sem várhatott.