Nagy Emőke (Mamamaci)
Gondoltam, még így az év legelején
helyet kap egy verses poén.
De mindenekelőtt jó, ha belátjuk,
a macskák s az egerek sosem barátok.
Valamelyik évben, igaz, elég régen,
de ilyen időtájt, elhangzott a kérés,
- Anya, idén is hadd legyek valami,
mindegy mi, csak az alkotás legyen saját -
Furcsa hangulatban vagyok,
különösebben sosem rajongtam...
Volt nagy családi kör, vidám-zajos,
ugyanaz az életfilmforgatókönyv,
s mégis mindig, mindig más.
Nézem a 3D-s képeket, s látom
az idő múlását, itt arcokat rajzolnak
az évek rajtunk, ott pedig a percek
nőnek évekké, a tegnap karonülő
ma már iskolás, kuncog a szeretet.
Úgy képzelem most, hogy festő vagyok,
üres a vászon s a palettám is,
lélekfámat díszítsem fel, ennyi a feladat.
Ne legyen túl nagy, de pici sem, szépen
elférjenek a díszek, a fajta apró tűlevelű,
azt szeretem.
Mesében jártam álmomban,
mégpedig egy kicsi boltban,
ajtaján, bár kint a tábla, leltár miatt zárva,
valahogy mégis besurrantam.
Napok szele sodor, s néha bennem vihart kavar.
Eszem, szívemmel ritkán viaskodik, ha mégis,
a hit, mint gyógyerő, betakar.
Van, hogy jól vagyok, minden a helyén,
szavam, mosolyom őszinte, nem kenyerem
a csalfa, színjátszó, hazug jelmez,
csak azért, hogy hasonlítsak, nem leszek szürke.
Talán legjobban az évnek ezt az idejét szeretem.
Gondjaink erdejébe tisztást próbál varázsolni
az elmével nehezen érthető, mégis oly kegyelmes,
tiszta isteni szeretet.
Mindegy, hogy kicsi vagy nagy,
pedigrés vagy az utca gyermeke,
mikor társam lesz, egy életet kapok vele.
Legalábbis én ezt tanultam s adtam tovább,
egy kutya, az kell, viszem magammal
anyám értékes gondolatát.
Mindannyian mások vagyunk,
máshol, mást, másképpen látunk,
s bizony, másnak láttatunk
akarva vagy talán akaratlanul.
Ezek a napok némaságot várnak,
öntükör, erősebb vagyok-e már,
mint egy éve, tudom-e, merem-e
elfogadni az elfogadhatatlant.
Nincs már szó a vonal végén, elvette a halál.
Szívemet, lelkemet jeges marokkal szorítja
a fájdalmas, könyörtelen tény, örömperceket
nem lehet várni már.
Volt egy iskolai farsang s egy nyitótánc.
Tíz évvel ezelőtt talán, de mintha most lenne,
hogy töröltem lopva az örömkönnyeket,
figyeltem a tökéletes előadásban gyermekemet.
Régóta érdekel a festészet,
egyfajta színekbe zárt valóság,
mindegy a kor, a stílusirányzat,
nekem lélekkikapcsolódás.