Nagy Emőke (Mamamaci)
"Húsvét legnagyobb ajándéka a remény."
Valóban, a természet ontja zöldjét,
virág idézi, volt egy vasárnap,
barnás barkaág bólogat, s a színkavalkád
lelket-szívet vidít, ez az igazi készülődés.
Nem vagyunk egyformák, tán nem is volna jó,
nincs két egyforma lélek, szív, gondoltunk.
Ám volt valaki, ki értünk szenvedett s halt meg,
majd támadt fel, hogy megértsük mélyen
bent a valónkban a szeretetüzenetet.
Petinek volt egy játékpolca, rajta az ő népe,
hazaért az óvodából, várta a meséje.
Beszélt neki Maci, Mókus, Bohóc és Oroszlán,
kisautó, apró dömper, és még sorolhatnám.
Nehéz idők felénk is járnak,
"minden olyan - tlan - tlen"
de ez nem kell a világnak,
magammal csak magamat terheljem.
Nekem nem érdem, s ettől kicsit nehéz a sorsom,
mikor megszülettem, inkább fiút várt az otthon.
Ám Isten akarata erősebb, mint ember vágya,
bölcsessége szent, tudja, mit bíz fiúra vagy leánya.
Nincs ember, aki kiássa, mégis
kellenek hozzá ketten legalább.
A jó munkához idő kell, tudjuk,
s ehhez nincs mérőszerkezet.
Ünnepen szóljon egy második vers is
erről a néha gyötrő, fájó, néha boldog,
de mindenképpen csoda érzelemről.
Az óhaj, mint sóhaj szakadt fel bennem.
Legyen nekünk is idén ünnepünk, nem
tárgyakkal, hanem szavakkal, csendben,
hogy érdemel verset csodaszép szerelmünk.
Sok van, megszámlálhatatlan, vannak egyszínűek,
voltak maguktól törékenyek, könny-áztatták,
de imagyolcs bugyolálta, hit-Nap szárítgatta őket.
Engem úgy tanítottak, vigyázni mindenre, ami enyém.
Gondoltam, még így az év legelején
helyet kap egy verses poén.
De mindenekelőtt jó, ha belátjuk,
a macskák s az egerek sosem barátok.
Valamelyik évben, igaz, elég régen,
de ilyen időtájt, elhangzott a kérés,
- Anya, idén is hadd legyek valami,
mindegy mi, csak az alkotás legyen saját -
Furcsa hangulatban vagyok,
különösebben sosem rajongtam...
Volt nagy családi kör, vidám-zajos,
ugyanaz az életfilmforgatókönyv,
s mégis mindig, mindig más.
Nézem a 3D-s képeket, s látom
az idő múlását, itt arcokat rajzolnak
az évek rajtunk, ott pedig a percek
nőnek évekké, a tegnap karonülő
ma már iskolás, kuncog a szeretet.
Úgy képzelem most, hogy festő vagyok,
üres a vászon s a palettám is,
lélekfámat díszítsem fel, ennyi a feladat.
Ne legyen túl nagy, de pici sem, szépen
elférjenek a díszek, a fajta apró tűlevelű,
azt szeretem.
Mesében jártam álmomban,
mégpedig egy kicsi boltban,
ajtaján, bár kint a tábla, leltár miatt zárva,
valahogy mégis besurrantam.