Nagy Emőke (Mamamaci)
Üres az agyam, itt van előttem a hely,
várom a szavakat, lassan szállnak
elém, tétován, sebzetten, mint
megannyi bús, szomorú őszi légy.
Nem lehet tudni, mi lett volna belőlem
eddigre, azaz felnőtt koromra,
ha azon a szeles márciusi napon
mégiscsak fiút hoz az a gólya.
Lehet, hogy így van, sőt biztos,
hiszen egyre több a dicséret,
így tudok, ez vagyok életben is,
ahogy létezem, rímtelen versemet
is úgy faragom.
Kockák közé bújtatott gondolataim
némán léteznek vagy zokogva kiáltanak,
megnevettetnek vagy éppen tükröt tartanak,
mikor olvasójukká szelídülök magam is.
A szemem fényképez, elmém rendezgeti,
szívem-lelkem látja a mondatokat.
Mind között rejtőzik valamilyen gondolat.
Komoly vagy játékos,
kőszikla vagy könnyű, mint a pihe,
felejthető vagy megmarad, elsodorja az idő,
vagy vers születik, s így életre is kel napok alatt.
Kérem szépen az elefántomat! 2.
Évek teltek el, mióta gondolatom
versben született meg, most van
az az óra, hogy folytatása legyen.
A kérdés kortalan és örök,
létezik-e barátság
férfi és nő között?
Néha, amikor nagyon fáj a hiány,
És a könnytengertől nem látom
Körülöttem a világot sem,
Úgy érzem, egy perce volt,
Hogy elkezdtem nézelődni
Itt az oldalon.
Tiszta lappal indul az új év,
Elképzelem, mint egy szép noteszt.
Életem írja teli az oldalakat,
Ám az óévből van, ami megmaradt.
Tavaly nem találkozhattam velük,
Kikkel társak voltunk négy évig.
Jóban-rosszban, ahogy mondani szoktuk.
Eltelt az idő, felnőttünk, ki erre, ki arra,
Többfelé ágazott el közös utunk.
Velem esett meg réges régen, szívvel idézem.
Ildi még csak alsós volt, farsang közeledett.
Jelmez az kell, törtem a fejem, mi is legyen
Szemem fénye, nem baj, ha nem nyer,
Kell az élmény, fontos a részvétel, és persze,
Jó móka, míg próbál, izgatottak voltunk.
Most is jó szívvel emlékszem rá,
Pedig sok év elhaladt már velünk,
Akkor éppen hogy kezdődött
Reményteljes, közös életünk.
Bátran vállalom, Jézus nevében járok,
Imák, dicséretek erősítenek, hittel várom
A számomra legkedvesebb ünnepet.
Újszülött percek csendesítik a vajúdó tegnapot,
Éjfélre jár, emlék a tegnap, a holnap oly messze még.
Mi ez a megfoghatatlan valami körülöttünk,
Láthatatlan, mint a levegő. De annyira is kell nekünk.
Már nem teszek ki cipőt,
A virgács sem fenyeget régóta,
És mást jelent a piros ruha,
A szakáll, nem titok a zsák,
És sajnos vannak hétköznapi
Krampuszok.