Nagy Emőke (Mamamaci)
Ez a tavasz is eljött, színpompája ragyog,
telnek a napok, én csendesen boldog vagyok...
Van, hogy az élet diktál, én csak lejegyzem.
Szavakkal lefestem az életképet, mely
megfogott s örökre lelkembe égett.
Az a pillanat örökre a szívembe égett,
hangulata a lelkembe, a látványt
elmém őrzi földi létem végéig.
Utazunk, a rádió majdnem magának szól.
Én keveset, meg ne törjön a figyelem.
Mellettünk szinte élő a csend,
párom figyelmét vigyázza, nekem mesél.
...mely egyszerre egyszerű,
mint matematikában az egyszeregy,
de mégis olyan magasztosan bonyolult.
Ha tehetném, visszaforgatnám az idő kerekét
vagy lelassítanám a világ szekerét, hogy lehessen
újra igazi ünnepünk, és tanuljuk meg,
bölcsen, békésen hogyan szerethetünk.
Csodavárás napjai jönnek, mondják,
ilyenkor még közelebb vannak az angyalok.
Könnyfestékkel rajzolok lélekpapírra, nem egyszerűek a színek.
Óvatosan teszem a dolgom, elegyítek múltat és jelent,
s közben éberen fürkészem a jövő csecsemő-pillanatait.
Nem kell külföldre utazni, helyben várhat az élmény,
remélem, megláthatom valóságban is, nemcsak
a telefon picinyke képén.
Iszkaszentgyörgy a település neve, először egy
csoda-dalban találkoztam vele, az érzés, amiből
a dal született, mindig megremegteti szívemet,
és csal elő felfelé folyó könnyeket.
Máskor is ünnepel velünk,
bármi is legyen az alkalom.
Sírni már nem tudok, csendet dalol a fájdalom.
Húsz év súlya a vállamon, túl vagyok már
a mi-lett-volna-ha? álmokon.
Barátunk állatkertlakó, tudja, mi illik,
a látogatók nagyon szeretik, kérlelik,
trombitálja el sokszor a barátságdalt.
Nem is kéreti magát egy percig sem tán,
de aztán már nem megy nap nap után.
Megint egy kép ihletett meg,
gondos szeretetről árulkodó,
faragott, színes műremekek,
testük viasz, lelkük kanóc.
Múlik velem az idő, telik az életem,
mindent, mit Istenem enged, megteszek,
kedvvel s kíváncsian dolgoztam fél évet,
bejártam hazánkat úgy,
hogy itthonról ki sem léptem.