Nagy Emőke (Mamamaci)
Nincs már szó a vonal végén, elvette a halál.
Szívemet, lelkemet jeges marokkal szorítja
a fájdalmas, könyörtelen tény, örömperceket
nem lehet várni már.
Volt egy iskolai farsang s egy nyitótánc.
Tíz évvel ezelőtt talán, de mintha most lenne,
hogy töröltem lopva az örömkönnyeket,
figyeltem a tökéletes előadásban gyermekemet.
Régóta érdekel a festészet,
egyfajta színekbe zárt valóság,
mindegy a kor, a stílusirányzat,
nekem lélekkikapcsolódás.
Erdők tengerében fürdetés szemem,
rónák selymében meg-megtörölgetem.
Szanatóriumod ez itt! - kiált rám a csend,
zárd ki magadból a világ zajait!
Kedves betegtársam, a koreográfus
ügyes kezében táncot járt a tű is,
életet lehelt lelketlen anyagba,
táncolt a sok gonddal válogatott,
engedelmes, színes fonal, s megint
ihletet kaptam én is.
Szeretem az időt, ahogy telik
körülöttem, bennem, mérik nekem
naptárban, években, s én belül
percekben.
Augusztus eleje volt, a dátumot nem tudom,
csak azt, hogy ideje volt már akkor nagyon.
Eddig csak átutazóban Dunaszentbenedeken,
szemem fényképezett, lelkem lelkendezett,
ezt a települést is szeretem, s maradok is kicsit,
ha majd lesz idő rá, hogy megtehetem.
A Te dolgod, hogy mesélj, szólított meg az Úr.
S én szót fogadok, mint engedelmes gyermek.
Egyetlen hét előtte, de engedtessék meg nekem,
a következő versem témája most mi más is lehetne.
Igenekről írok, sorsunk határozó szavakról,
arról a megható, szép szombati napról.
Isten kegyelme oly végtelen,
ajándék pihenést adott Pünkösdkor,
bár az időjárás tréfát űzött velünk,
azért el nem keseredtünk.
Egyetlen pillanat pillantás volt, s a kép nem ereszt.
Tudatom mélyében elpihen, míg lelkem verset szerez.
Gyermeknapi köszöntő lányunknak
Oly kegyes az idő, van, hogy igen
közelinek rajzolja a múlt egy darabkáját,
jelenben élem át, emlékvilágomban
azt az egyszer volt csodát.
Egy ihletés, két alkotás, időtlen mint annyi más...
Szó, ami szó, furcsa szerzet,
képeskönyvben ilyen nincsen.
Fantázia teremtette,
gyermekek lelke becézgette