Nagy Emőke (Mamamaci)
A kérdés kortalan és örök,
létezik-e barátság
férfi és nő között?
Néha, amikor nagyon fáj a hiány,
És a könnytengertől nem látom
Körülöttem a világot sem,
Úgy érzem, egy perce volt,
Hogy elkezdtem nézelődni
Itt az oldalon.
Tiszta lappal indul az új év,
Elképzelem, mint egy szép noteszt.
Életem írja teli az oldalakat,
Ám az óévből van, ami megmaradt.
Tavaly nem találkozhattam velük,
Kikkel társak voltunk négy évig.
Jóban-rosszban, ahogy mondani szoktuk.
Eltelt az idő, felnőttünk, ki erre, ki arra,
Többfelé ágazott el közös utunk.
Velem esett meg réges régen, szívvel idézem.
Ildi még csak alsós volt, farsang közeledett.
Jelmez az kell, törtem a fejem, mi is legyen
Szemem fénye, nem baj, ha nem nyer,
Kell az élmény, fontos a részvétel, és persze,
Jó móka, míg próbál, izgatottak voltunk.
Most is jó szívvel emlékszem rá,
Pedig sok év elhaladt már velünk,
Akkor éppen hogy kezdődött
Reményteljes, közös életünk.
Bátran vállalom, Jézus nevében járok,
Imák, dicséretek erősítenek, hittel várom
A számomra legkedvesebb ünnepet.
Újszülött percek csendesítik a vajúdó tegnapot,
Éjfélre jár, emlék a tegnap, a holnap oly messze még.
Mi ez a megfoghatatlan valami körülöttünk,
Láthatatlan, mint a levegő. De annyira is kell nekünk.
Már nem teszek ki cipőt,
A virgács sem fenyeget régóta,
És mást jelent a piros ruha,
A szakáll, nem titok a zsák,
És sajnos vannak hétköznapi
Krampuszok.
Engem a hajnal szólít, de nem rémít sötétje,
nem éreztem ilyet azelőtt sem, azóta pedig,
hogy megtértem, s nyíltan vallom hitem,
más ember lettem, más nap ragyog nékem.
Kitépett füzetlap az életem,
Nem sima, nem vonalas, hanem
Szabályosan rajzolt négyzetek
Rejtik a láthatatlan érzelemhegeket.
Azon az esküvőn párom tanú volt,
Unokahúgom mondta ki a boldogító igent,
Én már kissé nehezen mozogtam,
A pocaklakó sűrűn helyezkedett.
Túl picivel a negyedszázadon,
Jóban-rosszban naponta osztozunk.
Mindennek a fele, megtanultuk,
Mit ér a pohár félig üresen,
Vagy félig tele.
Nagy, fekete számtanfüzet a létem azóta,
számon tartja elsírt könnyeimet, és amikor
újra eljön az a dátum, ott és akkorra,
mint megvesztegethetetlen zord ellenőröm,
sorra veszi néma ígéreteimet.
Most nem fotós műremeke ihletett meg,
lelkem egy bejegyzésen merengett el,
azt hiszem, múlt vasárnap történt, este,
megrázta, felrázta, darabokra törte,
majd újultan erővel töltötte be.