Nagy Emőke (Mamamaci)
Álljunk meg egy szóra, kedves barátaim!
Ez a százötven plusz egyedik versem,
kicsi jubileumomat el ne felejtsem!
Emlékezni szép, emlékezni muszáj,
lapozzunk csak úgy lassan vissza hát!
Sorsuk tragédiák sora,
életük valódi dráma.
Ám kitartásuk előttem
komoly példa lett mára.
Szellemfényem csillogása
koldussá vakítja múltam
kegyetlen-hatalmas óriását.
Három nap békésen Békésben.
Csendesebb a családi kör ezen fele,
amott megosztjuk a keserű létet,
lelket feltölteni járunk ide.
Kérem szépen az elefántomat! 2.
Évek teltek el, mióta gondolatom
versben született meg, most van
az az óra, hogy folytatása legyen.
Egy kavicsból kősziklát faragok,
és a szellőből pusztító orkán lesz.
De nem, nem érhetem be ennyivel,
ez csak a próba, ehhez csak ész kell.
Emlékvers
Amikor először léptem át
a nyárikonyha küszöbét,
zavartan, mint a kisdiák,
nem sejtettem, új világba
kerülhetek még én.
Nagyon ravasz ez a novemberi tavasz,
bár most még nem szánom-bánom,
segít nekem találni szép szavakat,
szeretettel teli legyen irományom.
Hallom lányom kedves, csintalan szavait,
tetszik nagyon ez a kicsit-gyerek
huszonéves kora nagyon bájos eleje.
Éj búcsúzik, hajnal vár rám, és én fogadom,
enyém a talány, hogy álmom foglya leszek,
vagy sürgetően hív az irodalom-nyugalom.
Gyertyák a szélben, lángok a szívben. Drága nagyanyám figyel angyalszemével.
Ma halt meg, már hajnalban, mert
nekem már tizenhat éve mindig újrahal,
de míg neki ott fent jó már,
itt lent a lelkem a zokogó ravatal.
Napraforgósra színezem szürke napomat, lóg az eső lába, s tekintetemet sem
csiklandozza napsugár, benne járva már
a huszadikában, lelkem is versre vár,
az estéé a szelíd gyertyaláng.
Halad az idő, jó a csapat,
szívemben-lelkemben
versnek születő szavak.
Sminkmosolya gúnyos mézes-máz,
tekintete, hiszi, megbabonáz.
Szava direkt maga a kegyelem,
valójában jellemtelen, embertelen.