Nagy Erzsébet
Én még nem jártam fenn a szirteken,
de látom, hisz elvisz a képzelet.
Fel a csúcsra felhők közelébe,
égig érő fa árnyas tövébe.
Ma új napra ébredtem, Uram,
veled vagyok, benned van hitem.
Tiszta vagyok, szeretlek téged,
hosszú utamon fogod kezem.
/Ünnepi fohász/
Voltam hajdan, vagyok most és leszek,
múzsa csókja jövőre ihletett.
Bár elmegyek, új útra tévedek,
ám, e földön kószál a lelkem.
Eső mossa tavasz kezdetét,
múlt a jeges, korai sötét.
Napsugár kacsint a mezőre,
hófoltok jelzik, itt járt a tél.
Boldogság, éheznek a szívek,
s a vágytól lobogva égnek.
Oly sokan keresik a szépet,
költők is megírták már régen.
Nézlek, előttem állsz egy fotón,
halvány mosoly néma arcodon.
A múltban élek ma is folyton,
ahol kezem fogtad a parton.
Aranysárga futóhomokon születtem,
ezüst árvalányhaj tengerben fürödtem.
Napsugár égette a homokdűnéket,
és királydinnye termett benne bőséggel.
Forró nyár éget, az emlékezés,
néhány évet vissza múlt mezején.
Amely ma is itt van, köszön felém,
soha nem hagy el e fájó emlék.
Eljött hozzánk a betlehemi kisded,
elhozta az emberi szeretetet.
Ködfelhőn áttör a napkeleti fény,
beborítja hazánk hófehér földjét.
Könnyek, szívek zokogását hallom,
halott anyák sírját kertben látom.
Lépek csendben felettem zöld lombok,
madárdaltól hangos ünnepnapon.
Már messze jársz jó Apám,
utad végtelen sávján.
Követlek álom hídján,
...itt vagy még az éj fátylán.
Szállj, Turulmadár, vidd a szerelem dalát,
hogy égjen, hogy hamu legyen minden bánat....
Ködfátyol kúszik csordul könnyem,
harang felzúg halotti torra.
Temetni kell a tépett avart,
mely szennyezi megfáradt lelkem.
Fürgén ketyeg már az óra,
lassan lepereg a homok.
Az idő testemre rajzol,
barázdát húz, mint a vonó.