Nagy Horváth Ilona
Csillagomról nézlek,
csillag,
kései, rosszkor jött ringató.
Hagyom magam,
andalít az örvény,
szemébe nézve, hogy
kék leszek,
ajkán, hogy formálódik...
Rám sötétedett.
Láthatatlan vagyok.
Ahogy itt fekszem a semmiben
megint,
nem vagyok.
Megtanultam élni,
nézd, magam vagyok
a rideg való,
csúf,
mint a hétköznapok,
álmavesztett
munkaórás délelőttjei,
s úgy sietek már...
Nyújtózik az égbolt, hűvös takaróján halványul a csillag.
Ősz hull, kavarog, kései lonc illata lóg,
léptek alá kék foltos csendet ken a város,
álmos vackán békén pihenő eb ma a sár.
Holt idő szitál,
fal mentén meglapul,
nyirkos álmokat szorong a szürke félhomály.
Haza indulok,
tört alakomon
szakadt zászlók,
legyőzötten csüng
a nap,
elnyomott gondolatok
keresnek kiutat,
az utca néz...
Bámulok,
próbálom
ajkadról olvasni le
a hatás-ellenhatástalanság
bosszantó mechanizmusát,
s ha lejjebb siklik
olykor a suta gondolat,
előjönnek még egyéb...
Mindig ugyanitt.
Fölöttem az égi monostor
csillagos vézna
hallgatása,
lépéseimben
neszez az idő.
Kezed fogva virág nyílik,
fülembe mormogja csendes imáit a tömeg.
Lehunyt szemhéjam mögött fehér ló.
Könnyű vágta,
sólyom rebben,
szárnya fölött óarany est gömbölyödik,
egyre sebesebben
rohan...