Nagy Viktória (Vikus)
Úgy éreztem,
az életemnek már vége,
de megláttam egy
Csillagot az égen.
Tudtam, hogy
valamit még jelenthet nekem.
Emlékszel milyenek voltunk?
Mennyire féltem,
hogy vajon kellek-e neked.
Megismertem, s hittem
a mesében.
Megszerettem, s elhittem
minden szavát.
Boldog vagyok,
hogy élek,
De fáj az élt, hisz
betegséggel kell élnem.
Ennyi év,
s mennyi vereség.
Sérüléseket nem szenvedtünk,
de szívünket párszor
megsebeztük.
Gondolataim sétáltak aznap,
Mikor gyönyörűen kisütött a Nap.
Csak mentem előre
S néztem a felhőkre.
Üvölteni tudnál,
De nem jön egy hang sem.
Érzed, hogy fáj.
Ott belül... Mit más nem érez,
Csak Te tudod igazán mi bánt.
Talán az vagyok,
akinek látsz,
Talán az vagyok,
akire vágysz,
Talán az vagyok...
Szerelemmel kezdődött,
S egy romlott házassággal végződött.
Volt egy szerelmes pár,
Kinek élete nem felhőtlen ábrándozás már.
Az élet egy körforgás,
egy reflektorfénnyel teli ragyogás.
Felállsz a színpadra,
mindenki várja,
Hogy milyen darabot láthat.
Oly régóta vágytam már rá,
S hirtelen felkapott az ár.
Csak vitt magával előre,
ahol a gondok elszállnak a fellegekbe.
Kaptalak Téged,
Pedig nem is kértelek.
S most, hogy vagy Nekem,
Minden sokkal szebb.
Boldogság?
Ha a hozzá illő szavakat keresem,
Csak a remény csillaga jelenik meg szememben.