Nagy Viktória (Vikus)
Már napok óta esik,
S az emberek felejtik,
hogy milyen is a ragyogóan
szép nyári emlék.
Meg kell tanulnod elengedned,
azt, akit szeretsz,
Hisz neki is jobb lesz.
S ha tényleg szeret,
sosem felejt el.
Egy magányos estén,
amikor szomorú szíved,
Csak pillants az égre fel,
s látni fogsz...
Felszállsz a gépre,
S már a fellegekben jársz.
Lenézel, és a tenger látványa
kábulatba ejt.
Ami történt velem,
El nem tudom mondani,
szavakba foglalni oly nehéz,
Hisz leírni is merészség.
Egyszerű hétköznapok,
mik úgy telnek, mint a hónapok.
S az én életem,
lassan lepereg előttem.
Oly csodás ma minden,
úszik a fényben a tenger.
Minden tiszta,
szinte makulátlan,
Csak egy valami hiányzik...
az pedig Te vagy.
Mikor azt mondtad Nekem,
Hogy egy csillag vagyok az égen,
Én elhittem Neked
Minden egyes hazug szód.
Álmomban már jártál Nálam,
Fogtad két kezem.
De nem látlak,
A sötétben érkezel.
Nekem nem kell drágakő,
Se arany...
Szemem anélkül is csillog,
Mikor meghallom Neved.