Negyvenkilenc
Kronosz s Kairosz két arca az Időnek,
az Időnek, mi tán nem is létezik,
csak érzéseink, mik egymásba nőnek,
s így hisszük, percre perc következik.
Vagyok szélfútta víz, meder, mi újra telt,
a rózsa szirma s a meredő tüske,
földben a rothadás és a szél füstje,
én vagyok a kertész, s magam a kert.
Az otthonom a tenger és a nap,
a fény bűvölete és az álom,
szép, új világod, mit kínálsz nekem,
nem vonz, sőt, már látatlan utálom.
Ahogy emlékszem, mindig kastélyban éltem,
tán nem is kastély volt, csupán egy csigaház,
ívelt folyosója és megannyi terme
útvesztő, mit értelem ki nem bogarász.
Kedvesem, légy te aranyló napom,
s én fényedben fürdő ezüstszín holdad,
sugarad, ha lanyhul, átvállalom,
s izzok mint nap, míg fáradalmad olvad.
Jó lett volna, ha az emlékezet
legalább egy kicsit is hasonlít
egy jegyzőkönyvre, ami tényeket
rögzít részletre menőn, a valódit.
Ködös hajnalra aranyat szór a Nap
deret sóhajtó erdőszéli pusztán,
s ha zúzmara hull fagyott fák alatt,
rám villantja selymét egy emlékfoszlány.
Kavics vagyok, amit visz a folyó,
mederben gördülő, aprócska kő,
forogva, sodródva egyre kopó,
vízáram hűsében gömbölyülő.
Te fösvény tükör, tincseket mutatsz,
szemem redőit, a homlokom ívét?
Csak a húsig érsz, felszínen matatsz,
tükrözd a lélek formáját, a szívét!
Mikor még hal voltam, kis ugri béka,
mindenem volt a víz, kék öbleiben
bujkáltam, opálos rejtekeiben
bizsergő sodrások hívtak játékra.
...szégyenlem, ki vagyok, és aki nem,
szégyenlem a vágyam s mire nem vágyom,
amiben hiszek, s mihez nincs hitem.
Régóta foglalkoztat ez.
Közel ötven év telt már el az életemből,
és nem tudtam, nem tudtam.
Így kellett élnem, tudatlanságban,
tapogatózva a lét félhomályában.