Negyvenkilenc
Te fösvény tükör, tincseket mutatsz,
szemem redőit, a homlokom ívét?
Csak a húsig érsz, felszínen matatsz,
tükrözd a lélek formáját, a szívét!
Mikor még hal voltam, kis ugri béka,
mindenem volt a víz, kék öbleiben
bujkáltam, opálos rejtekeiben
bizsergő sodrások hívtak játékra.
...szégyenlem, ki vagyok, és aki nem,
szégyenlem a vágyam s mire nem vágyom,
amiben hiszek, s mihez nincs hitem.
Régóta foglalkoztat ez.
Közel ötven év telt már el az életemből,
és nem tudtam, nem tudtam.
Így kellett élnem, tudatlanságban,
tapogatózva a lét félhomályában.