Nemesréthy Krisztián
Fantáziadarabok Shakespeare s egy lázadó modorában
Szonettkoszorú
Reménylett kedvesemnek,
múzsámnak, ihletőmnek,
Petrarcának és Keatsnek,
kik mindig segítettek.
Simogatnám lelkemmel lágy szemed,
Mely égszínkék tengernek kékeszöldje,
S rozsdálló ősznek barnászöld csöndje.
Világ, benne leled minden színed.
Virágom volt egy, legszebb mind közül,
Jól tudtam hát, hogy nincsen néki párja.
Ha hervadván láttam, gond vett körül,
S imádkoztam, hogy jöjjön égi pára.
Te voltál csend, igéző és varázslat,
A jó, mit meg nem érdemel világ,
Miből jutott nekem is egy szilánk.
S tudom, helyedre senki úgy nem állhat.
Sejtelmed fátyol: tőlem eltakar,
Zeneként ébreszt bennem dallamot.
Egy tükörből egy vak látni akar,
Rád néz, ki néki világot adott.
Mikor velem voltál, csodák születtek:
Bádogtető dobosnak képzelé
Magát, vitorla is ment szél felé,
És zöngtek óriásbogár legyek.
Névnapodra
Beh jó lesz köszönteni neve napján
Oly kedves lányt, ki csalogánydalú!
Lelkem csak erre várt, eddig aludt.
Drága vagy, mint hideg napon a láng
Sudár fáknak zsenge lombján, taván
Csillámló tükrű szerelemnek, estjén
El nem múló vonzalomnak felém
Hullámzik hangod. Bár kimondanám...
Búcsú Anditól
Már minden véget ért, úgy érzem én.
A szíved magas, tükörjég falán
Remélem, egyszer átjutok. Talán
Az Alkotónk is erre vár. Helyén
A tegnapi napom csodás volt.
Felragyogott már a Hold,
Az ég festői vásznán tündökölt,
Mint aki sajtruhát ölt -
Semmiből jövök, és odatart utam.
Felállnék, továbbmennék, de hogyan?
Ó, mondd, még meddig kell szenvednem, Uram?
Hisz a boldogság már itt van. Ugyan
Halld meg szavam, mit hozzád intézek,
Bizonytalanság, te nagy Úr! Szétnézek
Házadban, de tornácodra lépve már
Nem is tudom, mit érzek. Habár
Most még világosan világlik szép szeme
Annak, aki bámulatba ejt, de eme
Kép halványlik. E nemes érzés, mely
Nagy tenger- szétfeszíti bensőm - lassan csak csermely.
Szerelemre vágyok,
De csak az igazira.
A sok csillag csak úgy ragyog!
Megvakulok, annyira.