Németh Adrián Péter
A verseid maradtak meg utánad.
Halál hozott, halál visz el, ahogy
Engem. Én is, mint te, költő vagyok,
És verset írok ellened, te bánat.
A kikötőben üldögélek,
Ahonnan indul s ahová bejön
Az élet. A szemlélés nem közöny,
És szemlélned kell, hogy megértsed.
f. é.
Akár cukrozott fánk a tálban,
úgy ül a város a medencében,
s tetején s oldalán a hó. Én nem
csücsülhetek otthon, akár dal.
Mint IV. Henrik Canossa várát,
úgy járom én is körbe otthonod,
mert meg kell fizetnem bűneim árát,
hogy összegyűrtem arany homlokod.
Oh, alkonyat, vörös tollú madár!
Bár kémlelném kedvesemmel a röptöd,
azt est nem lenne nékem is határ,
de én is az lennék, ki csillagot köp.
Most csönd van. Halotti csönd.
Kint élők, bent egy halott.
Felettünk lebeg lelke,
S arca sárgásan ragyog.
Az élet tengerén messze sodortak
a hullámok tőled, tán ez a baj?
Az élet tengerén mindenki hal,
hát a hullámok könnyen visszahoznak
Oh, én barna istennőm, kihez egyszer
már verset írtam, de nem volt elég,
mint koronavírus ellen a vegyszer,
talán te is leszel nekem a vég!
Az asztal a legjobb támasz,
Hogyha torkod már nem száraz,
Bár sok bor csak fáraszt, fáraszt,
Mérgező bánattal áraszt.
Hogyan mondjam el, hogy szeretlek?
Zavart vagyok, mint iskolás,
Mikor vall, versem sem remeghet,
Ahogy én sem, az nem csodás!