Németh Henrietta
Kínkeserves lépés a jövőbe,
A múlt ott lohol még a járdán.
Szökkenve s néha szétesőbe,
Csak megfagyva az újra várván.
Jéghidegen hamuvá vált képzelet
Elmesél neked egy életet,
Lefolyó cseppek végtelen halmaza,
Vízzel vegyült háborgó hangja...
Félve, tépve, összeérve fonódó alkony,
Sebesen gyógyuló, mélázó hangon,
Ki törte össze tükrét a rossznak?
Ki adott hangot a feltörő gonosznak?
Már nem láttok, csak elképzeltek,
Nem hallotok, mégis megkérdeztek,
Követik minden mozdulatom,
Ha arcomat töröttnek mutatom...
Feketére égett újak, s mind lelket
Cipel,
Halkan szóló ajkak, bordó színt
Visel.
Szemekből áradó szmog s levegő,
Kapuközben felváló máz,
Száj, mi több lesz, mint éltető,
Eleggyé vált mérgező és gáz.
Ott vagy minden friss szélben,
a hűvös szerelmi napban,
minden kis fényrepedésben,
a tarka fuvallatban. És én...
fájdalmam tengerén
kormányoz a zord kapitány,
közelebb lép a fény felé
a derülő nap alkonyán.
Ha tudnám, mire gondolsz,
Mikor tekinteted foszlik...
Kiért ma álmatlan fordulsz,
Sorsába csak belenyugszik.
Hűvös arcomon szemfödél,
Szívemen fájdalom üldögél,
Nem érhet napfény, se szellő,
Halovány lelkek! Mind égig érő.
Minden omló rengetegben,
Minden szél csavarta szívben,
Ott él, s melegségben...