Németh Henrietta
Ha az utcán megyek, arra gondolok,
És csöndben a földön toporgok,
Arra nézek, hol megállítottál pár szóra,
Mit morzsaként elszórtál a koszos hóra,
S most nem találom az utat hazafelé...
Görbe tükröt tart élem az élet,
Mennydörgés belül minden folyóvíz,
Ha önmagam nem mutatja az új képet,
Nem lesz többé, ki benne újra hisz.
Csak megfagyva néztem előre,
Senki nem figyel rám, csak rohan.
Nem baj, ha koffein ömlik ki belőle...
A borús idő gyökeret vet bennem,
Nem találok haza, segíts!
Elfogott, megragadott engem,
Nem tudom, hová menjek, segíts!
Sűrű égen ejtőzik a napsugár,
Felhő néha tarkítja csak éltemet,
Egyszer nyár, máskor február,
A teremtő teremti az őrületet.
Kínkeserves lépés a jövőbe,
A múlt ott lohol még a járdán.
Szökkenve s néha szétesőbe,
Csak megfagyva az újra várván.
Félve, tépve, összeérve fonódó alkony,
Sebesen gyógyuló, mélázó hangon,
Ki törte össze tükrét a rossznak?
Ki adott hangot a feltörő gonosznak?
Már nem láttok, csak elképzeltek,
Nem hallotok, mégis megkérdeztek,
Követik minden mozdulatom,
Ha arcomat töröttnek mutatom...
Feketére égett újak, s mind lelket
Cipel,
Halkan szóló ajkak, bordó színt
Visel.
Szemekből áradó szmog s levegő,
Kapuközben felváló máz,
Száj, mi több lesz, mint éltető,
Eleggyé vált mérgező és gáz.
fájdalmam tengerén
kormányoz a zord kapitány,
közelebb lép a fény felé
a derülő nap alkonyán.