Németh Péter
Csak én és a tenger.
Az éj és az ember.
Hajó és kapitány.
Csak én és a magány.
Vágyam egy hely, ahol mulandó a bánat,
ahol az utcán boldog emberek járnak,
kéz a kézben, szerelemtől részegen,
és az ember embernek nem lenne idegen.
Az utcák kövén hazafelé ballagok,
de ma éjjel nem vigyázzák léptem csillagok.
Cseppjei fáradhatatlanul hullanak az esőnek.
Egyetlen érzés és vágy vezérel,
szép szemed, és ahogyan rám nézel...
Tudom, sorra maradnak el mögöttünk az évek,
de az emlékek néha még visszatérnek.
Tudom, néha még mindig túl sok a bánat,
de mi még tartozunk a vágynak.
Talán holnap meleget hoznak a szellők
s elvonulnak az égről a szürke felhők,
majd szivárvány ragyog fent az égen.
Talán holnap majd kiderül minden.
Felnézek az égre,
hiszen gondjaim fájnak,
de fáradt szemeim
csak felhőket látnak...
Kezed a kezemben
álmos félhomályban,
s így alszom el az éjszakában.
Jó lenne a kézfogás,
mely átvezetne az álmokon,
ha élne még a vágyunk,
mely elűzné a bánatunk.
Láttam a tüzet, egy el nem múló lángot,
s egy féltve őrzött, kicsinyke világot.
Fogd meg a kezem és vezess,
mert félek, hogy eltévednék.
Ha vétkeznék is, csak szeress,
mintha ártatlan gyermek lennék.
Nélküled egy vers vagyok én csupán,
egy szó, amit soha ki nem mondtál.
Az út vagyok, amin Te jársz
s egy rózsa, melyet elhullattál.