Németh Zsófia
Annyi minden van bennem, annyi érzés kitörne menten.
Te meg csak hallgatsz, azt sem tudom, egyáltalán hallasz-e.
A halak egész nap úszkálnak, nem?
Azért, hogy tudjanak kajálni, nem?
Esznek, hogy úszhassanak, nem?
Aztán úsznak, hogy ehessenek,
hogy ússzanak, és ehessenek...
Halott szív van a mellkasomban, elvágyódom messze innen,
lépni nem tudok, mintha béna volnék, mintha mozdulni sem bírnék.
Sündörög és titkolózik, lassan folyik felém,
puhány, csigatestű, mocskos árnyékos éj.
Zuhany alatt ázik a test, befejezni még rest.
Zuhany alatt ázik a test, gondolatokat fest.
Trikó, csipa, trikó, csipa, forró kávé illata, arra vágyom.
Kitörlöm szemeim sarkából, máris élesebb a kép; látok.
Látok trikóban, papucsban, látok élesen, látok bárhogyan.
Látok egy kitörő napfényt buszokon gubbasztó arcokban,
kitárt szájukban ugrál a fénycsóva, fékezéskor bólogatva,
utazunk tovább, aki felszáll, álomba merül és bekerül-e,
én azt nem tudom, a gubbasztó banda aggasztó körébe...
Miért e cím, e nyomasztóan értelmetlen,
már-már hervasztóan kellemetlen,
kezelhetetlen és engedetlen?
Mert ha akar, jön, ha akar, megy!
Buborék csupán, amiben csücsülünk,
csak egymást nézzük, nem fülelünk.
Minden kizárva, lelkünk bezárva,
Egymásba temetkezünk, és félünk.
A gangon álltunk, cigivel a kezében,
az udvarra meredtem, könnyekkel a szememben.