Nemetine Kodrán Erzsébet
A kerti padra ültem tegnap este,
néztem, hogy ragyognak a csillagok,
úgy éreztem, hogy a végtelenben
egyedül vagyok.
Ki kellene nyitni az ablakot,
beengedni a kinti illatot,
érezni, hogy rád lehel a szél,
hallgatni, ahogy a természet beszél.
Évszázadok jöttek, mentek,
formát adtak a köveknek,
kövek között erdők nőttek,
apró magok érlelődtek.
Mikor az ember már
csak a halálra vár,
és nincs kivel beszélni,
nem könnyű élni.
Tudom, nem kérdezett senki,
nem kell kérdésre felelni,
az én dolgom csupán annyi,
hogy elmondjam, amit látok,
s ha egy barátra találok,
arra kérem, hallgasson meg.
Megszűnt már a tér, az idő,
a végtelenben egyedül vagyok,
elérhetetlen messzeségben vannak
az örömhozó, fényes csillagok.
Hetven év
Valamikor, réges-régen,
ifjúságunk idejében
ragyogó volt minden álmunk,
felhőtlen a boldogságunk.
Ha friss kenyérillat megmelegít,
éveid álmát el ne felejtsd,
mert mindig vár rád,
sosem feled az otthoni ház,
az otthoni kert,
és hív majd a nádas,
hívnak a nagy fák,
hív a kitárult, messzi vidék...
Ösvényt tapostam magam köré,
csak körbe, körbe jártam,
valami csodát kerestem mindig,
de soha nem találtam.
Akkor is
zöldült a határ,
akkor is nyílt az ibolya,
akkor is ragyogott az égbolt,
fénylett az égnek csillaga,
mikor titkon beosontál,
egy szál piros rózsát
hoztál.
Tudtad-e, hogy
a szélnek színe van?
Színe, hangja és illata?
Ha a kertet járod, és a rétet,
meghallod a szél-beszédet,
s látod, a tavaszi szél színe zöld,
és ontja illatát a föld,
hogy a gyöngyvirág a széllel beszél...
Néha siet,
néha ballag,
néha zajos, néha hallgat,
van, hogy fájó sebeket ejt,
máskor édes titkokat rejt.
Ne nézzetek
rám ferde szemmel,
tele van a lelkem félelemmel,
mert nem vagyok más,
csak egy ember,
sem szentéletű,
sem gazember,
nem vagyok...