Nemetine Kodrán Erzsébet
Ne nézzetek
rám ferde szemmel,
tele van a lelkem félelemmel,
mert nem vagyok más,
csak egy ember,
sem szentéletű,
sem gazember,
nem vagyok...
...elővettem a Bibliát,
vigasztalást kerestem benne,
valami megnyugtató, lágy csodát!
Mondjátok azt, hogy nem igaz,
mondjátok, hogy csak egy rossz álom,
reggel, ha felébredek,
újra itt találom.
Mikor már mögötted
kel fel a Nap,
előtted hosszúak az árnyak,
lelked mélyén régen tudod,
hogy odaát várnak?
Tudom, már
nemsokára elmegyek,
magam sem tudom, hol leszek,
de ha az a rég szél erre jár
és engem sehol sem talál,
mondjátok neki,
visszatértem
oda, ahol régen éltem.
Tegnap arra jártam,
ahol az emlékeim élnek,
suttogva, halkan
a múltról mesélnek.
Kezdhetném
úgy, mint egy mesét,
amit a jó anyám mesélt,
egyszer volt, hol nem volt,
de ez bizony igaz volt!
Mikor az ember
már csak a halálra vár,
nincs kivel beszélni,
nem könnyű élni.
Ha lehetne,
az időben visszamennék,
újra kezdeném az életem,
mert sok bennem a félelem,
hogy valamit elrontottam,
mert mindig mások érdekeit néztem,
és bizony sokszor úgy intéztem,
hogy akinek a lelkem adtam...
Ősz volt akkor is, éppúgy, mint ma,
azúr ég alatt búcsúzott a nyár...
A tó vize
már zöld arany,
a fény lassan a vízre száll,
de még egy bíbor csíkot fest
az égre a napsugár.
Hogyha tudós lennék,
addig nem nyugodnék,
míg egy örömhozó
gépet nem alkotnék,
akkor odaadnám ennek a világnak,
mindenki találjon örömet magának.
Azt mondta régen nagyapám,
amíg élsz, csak akarnod kell,
az akarat hatalmat ad,
hát soha-soha ne hagyd magad!
Aranysárga napraforgók
arcukat az égre tátják,
azt a fényes égitestet
tiszta szívvel úgy imádják!
Volt egy szerelem,
volt egy boldog nyár,
egy csillagos éjszaka,
emléke megtalál.