Nemetine Kodrán Erzsébet
Szeretnék az élet sója lenni,
Hogy ízesebb legyen a kenyér,
Szeretnék harmattá válni,
Hogy magával vigyen
Egy messze szálló szél...
Elhagyott, apró állomás,
üres szobák és semmi más,
a rozsdás sínpár némán áll,
talán a vén bakterre vár?
Napsugárban fürdik a reggel,
gyöngyharmat mossa a rétet,
egy kis lángszínű virág
tarka lepkével beszélget.
Néha úgy
néznek rám az emberek,
mintha egy csodabogár lennék,
csak azért, mert néha verselek?
Mit tettél velem,
Te gyarló élet?
Kiveszett belőlem a lélek?
Már azt sem tudom, mit beszélek,
Csak előtörnek számból az átkok,
De lenyelem valamennyit,
Már suttogok csak, nem kiáltok,
És roskadozva viszem...
Nem tudom, miért,
ma olyan levert vagyok,
úgy érzem, nehéz az élet,
nem találok magam körül
semmi jót és semmi szépet!
Múltba néző
Régen volt, de nem feledtem,
Víg farsangi bálba mentem,
Már nem jártam iskolába,
De még sosem voltam bálban.
Kicsi vagy még, mondta apa,
Nemrég voltál pólyásbaba.
A parton állok egyes-egyedül,
mintha megszűnt volna a világ,
szellő sem lebben, levél sem rezzen,
madár sem énekel.
Az éjszaka álmot láttam,
egy nagy erdő mellett álltam,
s a magas fák árnyékában
csodálatos szarvast láttam.
Legszebb ünnep a karácsony,
mégis valami fáj
lelkünkben ott beül,
szemünkből kicsordul a könny,
csendben, halkan, észrevétlenül.
Nem tudom, esik-e a hó,
ha jön a karácsony,
csillognak-e gyertyák
a fenyőfaágon,
mégis épp úgy várom,
mint valaha, régen,
csillag ragyogjon
a betlehemi égen...
Kivirágzott a fenyőfa
egy decemberi hajnalon,
dérvirágos minden ága,
s én a nyárról álmodom.