Nemetine Kodrán Erzsébet
Hogyha tudós lennék,
addig nem nyugodnék,
míg egy örömhozó
gépet nem alkotnék,
akkor odaadnám ennek a világnak,
mindenki találjon örömet magának.
Azt mondta régen nagyapám,
amíg élsz, csak akarnod kell,
az akarat hatalmat ad,
hát soha-soha ne hagyd magad!
Aranysárga napraforgók
arcukat az égre tátják,
azt a fényes égitestet
tiszta szívvel úgy imádják!
Volt egy szerelem,
volt egy boldog nyár,
egy csillagos éjszaka,
emléke megtalál.
Kenyerem javát már néktek adtam,
cserébe érte mást se kaptam,
csak szidást és átkot!
Visszanéző
Minden este azt mondta jó anyám,
mondjuk el a Miatyánkot,
s kezünket szépen összetéve
suttogtuk az imádságot.
Tudom,
már nemsokára elmegyek,
magam sem tudom, hol leszek,
de ha az a régi szél erre jár
és engem sehol sem talál,
mondjátok neki,
visszatértem
oda, ahol régen éltem.
Régen nem jártam erre,
másfelé vitt az utam,
elfelejteni ezt a tájat
már majdnem megtanultam.
Messziről még hallani dörgést,
a fákról még esőcsepp szitál,
apró tócsák ezüstfénye csillan,
s érzem, hogy óvatos léptekkel,
lábujjhegyen érkezik a nyár.
Mikor
az ember
csak a halálra vár,
nincs kivel beszélni,
nem könnyű élni!
Gondolatok
Ültem a parton egyedül,
levél sem rezdült,
zene sem csendült.
Madár sem énekelt,
csak ketten voltunk,
én és a csend.
Orgonaág, orgonaág,
minden szála csupa virág,
fehér fürtök, lila fürtök,
a napfényben tündököltök.
Szeretnék az élet sója lenni,
Hogy ízesebb legyen a kenyér,
Szeretnék harmattá válni,
Hogy magával vigyen
Egy messze szálló szél...
Elhagyott, apró állomás,
üres szobák és semmi más,
a rozsdás sínpár némán áll,
talán a vén bakterre vár?
Napsugárban fürdik a reggel,
gyöngyharmat mossa a rétet,
egy kis lángszínű virág
tarka lepkével beszélget.