Nemetine Kodrán Erzsébet
Három bárányt legeltettem
aranysárga tarlószélen,
ezüst fényű felhők úsztak
azúr színű messzi égen.
Voltam, aki voltam,
vagyok, aki vagyok,
emberi céljaim
sose voltak nagyok.
Lent a föld, fent az ég,
Köztük én egyedül,
Mellettem egy tücsök
Vidám dalt hegedül.
Gondolatban ott ülök
az öreg fűzfa alatt,
s szívembe lopja titkait
egy kóbor gondolat,
éltem nehéz, hosszú éveket,
gondokkal teli életet,
és most, hogy
az elmúlás küszöbén állok...
Volt egy tavasz,
volt egy nyár is,
ibolya is, gyöngyvirág is,
a meggyfa is kivirágzott,
minden fűre áldás szállott...
Hosszú volt az az út, amelyen én jártam,
nyolcvan esztendeig jót is és rosszat is
egyaránt találtam.
Mindig azt kerestem, hogy amerre járok,
bármily nehéz az út, a végére érve
találjak virágot.
Tavasz volt, szép tavasz,
virágba borult a meggyfaág,
fényesen ragyogtak a csillagok,
ezer csodát ígért a nyár.
Jó volna újra bízni,
sírás nélkül egy képre nézni,
emlékeket felidézni,
hogy is volt azelőtt,
mielőtt elmentél.
Kiittam a keserű poharat,
és a vigyorgó tükörbe vágtam,
a kristályszilánk szerterepült...
Már sok újévi verset írtam,
boldog, békés évekért sírtam,
ostromoltam a Teremtőt is,
mért adott mostoha éveket mégis?
Tíz éves voltam
Karácsony hete volt,
zöld vetésre hullt a hó,
már átvonult felettünk a háború,
azt hittük, végre
itt az áldott béke.
Szárnyak nélkül
nem lehet repülni,
csak a földön tudunk járni,
a porban botorkálni,
amíg a test az úr,
de ha a lélek szabadul
és leveti földi terhét,
már a fellegekbe szállhat...
Kutyavilág, szűk esztendő,
szűk esztendő,
mért nem lettél bőségtermő,
bőségtermő?
Hogy milyen volt az életem?
Nem volt könnyű, azt hiszem,
Csak olyan kis "fapados!"
Vesszőből készült a bölcsőm,
Azt is csak úgy kaptam kölcsön.
A csúf, a szép,
az árny a fény,
a fent, a lent,
a kint a bent,
a ború, a derű,
az édes, a keserű,
a sírás a nevetés,
a remény...