Nemetine Kodrán Erzsébet
Ha friss kenyérillat megmelegít,
éveid álmát el ne felejtsd,
mert mindig vár rád,
sosem feled az otthoni ház,
az otthoni kert,
és hív majd a nádas,
hívnak a nagy fák,
hív a kitárult, messzi vidék...
Ösvényt tapostam magam köré,
csak körbe, körbe jártam,
valami csodát kerestem mindig,
de soha nem találtam.
Akkor is
zöldült a határ,
akkor is nyílt az ibolya,
akkor is ragyogott az égbolt,
fénylett az égnek csillaga,
mikor titkon beosontál,
egy szál piros rózsát
hoztál.
Tudtad-e, hogy
a szélnek színe van?
Színe, hangja és illata?
Ha a kertet járod, és a rétet,
meghallod a szél-beszédet,
s látod, a tavaszi szél színe zöld,
és ontja illatát a föld,
hogy a gyöngyvirág a széllel beszél...
Néha siet,
néha ballag,
néha zajos, néha hallgat,
van, hogy fájó sebeket ejt,
máskor édes titkokat rejt.
Ne nézzetek
rám ferde szemmel,
tele van a lelkem félelemmel,
mert nem vagyok más,
csak egy ember,
sem szentéletű,
sem gazember,
nem vagyok...
...elővettem a Bibliát,
vigasztalást kerestem benne,
valami megnyugtató, lágy csodát!
Mondjátok azt, hogy nem igaz,
mondjátok, hogy csak egy rossz álom,
reggel, ha felébredek,
újra itt találom.
Mikor már mögötted
kel fel a Nap,
előtted hosszúak az árnyak,
lelked mélyén régen tudod,
hogy odaát várnak?
Tudom, már
nemsokára elmegyek,
magam sem tudom, hol leszek,
de ha az a rég szél erre jár
és engem sehol sem talál,
mondjátok neki,
visszatértem
oda, ahol régen éltem.
Tegnap arra jártam,
ahol az emlékeim élnek,
suttogva, halkan
a múltról mesélnek.
Kezdhetném
úgy, mint egy mesét,
amit a jó anyám mesélt,
egyszer volt, hol nem volt,
de ez bizony igaz volt!
Mikor az ember
már csak a halálra vár,
nincs kivel beszélni,
nem könnyű élni.
Ha lehetne,
az időben visszamennék,
újra kezdeném az életem,
mert sok bennem a félelem,
hogy valamit elrontottam,
mert mindig mások érdekeit néztem,
és bizony sokszor úgy intéztem,
hogy akinek a lelkem adtam...
Ősz volt akkor is, éppúgy, mint ma,
azúr ég alatt búcsúzott a nyár...