Nemetine Kodrán Erzsébet
Jó volna újra bízni,
sírás nélkül egy képre nézni,
emlékeket felidézni,
hogy is volt azelőtt,
mielőtt elmentél.
Kiittam a keserű poharat,
és a vigyorgó tükörbe vágtam,
a kristályszilánk szerterepült...
Évszázadok jöttek, mentek,
formát adtak a köveknek,
kövek hátán erdők nőttek,
apró magok érlelődtek.
Már sok újévi verset írtam,
boldog, békés évekért sírtam,
ostromoltam a Teremtőt is,
mért adott mostoha éveket mégis?
Tíz éves voltam
Karácsony hete volt,
zöld vetésre hullt a hó,
már átvonult felettünk a háború,
azt hittük, végre
itt az áldott béke.
Szárnyak nélkül
nem lehet repülni,
csak a földön tudunk járni,
a porban botorkálni,
amíg a test az úr,
de ha a lélek szabadul
és leveti földi terhét,
már a fellegekbe szállhat...
Kutyavilág, szűk esztendő,
szűk esztendő,
mért nem lettél bőségtermő,
bőségtermő?
Hogy milyen volt az életem?
Nem volt könnyű, azt hiszem,
Csak olyan kis "fapados!"
Vesszőből készült a bölcsőm,
Azt is csak úgy kaptam kölcsön.
A csúf, a szép,
az árny a fény,
a fent, a lent,
a kint a bent,
a ború, a derű,
az édes, a keserű,
a sírás a nevetés,
a remény...
Ma bejártam a temetőt,
le roskadtam egy sír előtt
sikoltott bennem a lélek,
s azt kérdeztem,
minek élek?
A kerti padra ültem tegnap este,
néztem, hogy ragyognak a csillagok,
úgy éreztem, hogy a végtelenben
egyedül vagyok.
Ki kellene nyitni az ablakot,
beengedni a kinti illatot,
érezni, hogy rád lehel a szél,
hallgatni, ahogy a természet beszél.
Évszázadok jöttek, mentek,
formát adtak a köveknek,
kövek között erdők nőttek,
apró magok érlelődtek.
Mikor az ember már
csak a halálra vár,
és nincs kivel beszélni,
nem könnyű élni.
Tudom, nem kérdezett senki,
nem kell kérdésre felelni,
az én dolgom csupán annyi,
hogy elmondjam, amit látok,
s ha egy barátra találok,
arra kérem, hallgasson meg.