Neubauer József
Múltnak tarisznyájából visszakacsint a régmúlt,
a büszke fiatalság, mely oly gyorsan elmúlt,
dalos, vidám, csillagfényes, hosszú éjszakák,
miket átélni maga volt a földi mennyország!
Álmodtam a jóról, vágytam a szépet,
festett a gondolat sok szép képet,
elém vetített a sors oly sok jót,
- s mit kaptam -, megalázást, bántó szót.
Látlak... én már látlak, ősz,
mosolyod most sunyin bősz,
sárguló falevéllel játszik a szél,
ágról leszakítva útra kél.
Szónak igazát keresem,
mit ér a szó, szerelem,
súlya, tartalma miben mérhető,
érték-e, vagy kikezdi az idő?
Elnyílt a pipacs, vége a nyárnak,
őszi szélben falevelek szállnak,
fecskék reggel csapatokba gyűlnek,
mint minden évben délre repülnek.
Ugye, érezted, Te is tudod, mi a szerelem?
Tél fagyában mezítláb járni virágos réten,
forró testtel, türelmesen várni a havas jégen,
csokrot kötni a jövő ígéretéből... kettesben.
Ne mondd soha, hogy sorsod mostoha,
kinek van hazája, van otthona,
ha van fejed felett fedél,
ha minden nap van, mit egyél!
Tudod-e, fiam, mi a boldogság?
Hazatérve látni a templom tornyát!
Már messziről felhőket karcolja
a magasba emelkedő két tornya!
Álmot hozó nyári éjszakák,
hűs szellő forró napok után,
csendet törő tücsökszerenád,
lelket simogató holdsugár.
Isten Éltessen Sokáig, Lányom!
Hajnal ébred... hajnal ébred,
harmatcseppen halkan lépdel,
ezüstsugár, holdkoszorú,
madárdal oly` szép szólamú.
Mint fodrozódó víz tükre a napfénnyel,
játszik szép tekinteted az elmémmel,
rabul ejtett csodás szemednek varázsa,
feléledt szívemnek szunnyadó parázsa!
Hallom én még, ahogy szól a nóta,
"Jegenyefán fészket rak a csóka!"
Édesapám énekelte mindig,
elkísérte e nóta a sírig!