Neubauer József
Én ott leszek, én örökké várlak
a tavaszban, a forró nyárban,
az őszi ködben, az elmúlásban,
a téli jég hideg fagyában!
Kakas kukorékolt, eljött a reggel,
nap is felkelt ragyogó fénnyel,
párnám sarkán napsugár játszik,
- ébredj, és az álom valósággá válik! -
Nézd a csörgedező kis patakot,
domboldalon a kankalinvirágot,
zöldellő fű közt sárga virágát,
hogy simogatja a szél a fűszálát!
Ó, te halovány holdsugár,
ó, te sovány vigasz,
az óra lassan jár,
mosolyod oly pimasz.
Kaptam pofonokat, sokat kaptam,
vissza soha dehogyis adtam,
küzdeni a célért, fel nem adtam,
még ha néha magamra is maradtam.
Nincs szebb, csodálatosabb a világmindenségben,
meghatározhatatlan már ismert mértékben,
Ti Nők, a földi élet életet adói,
férfi énemnek magasztos csodálói!
Lámpát olt a sok el nem sírt könny,
sóhajokra rátelepszik a közöny,
éhes gyermek álmát nem vigyázza senki,
bölcs az ma, ki csendben tud lenni.
Álltam a csendes kis patak partján,
a tovaszáguldó vizet néztem,
a hó elolvadt a domb oldalán,
s összegyűlt, folyt, folyt a mederben.
Most is szól egy hegedű,
távolból szól, hallom,
most játsszák fájdalmasan,
mi nékem oly fájdalom.
Szikrázó napkelte, kék ég,
vidáman énekelnek a cinkék,
ajtónkon a tavasz kopogtat,
szeretem az éneklő madarakat!
Nagyon szép, gyönyörű az élet,
sors tortájából egy szelet,
tél zordon, didergő fagyában
szeretve lenni egy meleg szobában.
Est sötétjében aludni térnek a zajok,
monoton egyhangúvá válnak a napok,
januári tél hóval fedte a tájat,
...tán mindenhol meleg járja át a szobákat!
Torkon akadt kimondatlan szó,
lelket mar, oly nagyon fájó,
megfagyott, ölelő mozdulat,
félúton elveszett gondolat.
Áporodott, savanyú szagú az este,
csontig hatoló hideg ül a testre,
a magány könnyt karcol a szemre.
- Istenem, kezed ezt az embert miért verte? -