Neubauer József
Míg megy a szekér, s húz a ló,
minden nagyon szép, minden jó,
sorsnak kereke is kegyesen forog,
hinnénk, ez így természetes dolog.
Fát ölelő borostyáninda,
szoros kötelék, apa és fia,
gyermekláncfűből font koszorú,
gyermek nélkül az élet szomorú!
Nem sok... s nem több, mit szeretnék,
hazug szavak fülem kerülnék,
hamis, megjátszott érzések,
marnak... fájnak lelkemnek!
Hazudnak az élők, hazudnak a holtak,
becsületből mindig jelesek voltak,
míg ember élt és élni fog a földön,
gyarlóságból osztoznak minden bűnön!
Áldjon meg... Áldjon meg, Fiam, az ég,
átok törjön meg, mint tavasszal a jég,
kerüljön minden rossz, utadból kitérjen,
a Jóisten minden percedben kísérjen!
Szállj... csak szállj,
könnyű reptű pillangó,
szívem, mely csapongó,
...bátran veled száll!
Az én anyám egy olyan nő,
kit nem tört meg a sors, sem az idő,
kinek tekintete s a lelke tiszta,
egy angyal e gonosz világban!
Tó vizének tükrén felhő vonul át,
- ezüst selyemből készült gomolyag -,
játszva halad... boldognak látja magát,
nem rohan, nem siet... komótosan ballag.
Hajszálait az idő őszre festette,
testét a sok munka kissé megviselte,
szívét, lelkét semmi meg nem törte,
mindig hitt, bízott a szeretetbe!
Ezüstös ködmönben érkezik az est,
kerekké nőtt hold fényével fest,
s mint sok-sok fényes, apró tündér,
táncol a holdsugár a tó víztükrén.
Hófehér virággal kedvesen üzenve,
szűzen érkezik tavasznak reménye,
őszi köd szürkére, fakóvá festette,
de újra tiszta a természet kikelete!
Sörös dobozát laposra tapossa,
laza mozdulattal a kukába dobja,
- Bravó! - kiáltanék hangosan,
e látvány világunkban szokatlan.
Elmerengek a felhők játékában,
szebb jövőt festő gondolataimban,
elém képzelt arcod mosolyában,
velem élsz álmaimban... vágyaimban.
Ölébe vesz, kényeztet az est,
örül a szív, ily`szép nőt szerethet,
álom szőtte... valósággá vált,
angyali szárnyon jelenembe szállt!