Noltesz Mariann
Rózsák mellett sosem sírnék,
tüskéikkel nem értenék,
miért nem védem a lelkem,
ha lenne tüském,
megsebezném a sorsot ott,
hol ő sebzett meg engem.
Messzire viszem a lelkem
ezüstszellők szárnyán.
Átrepülök a jelen
zúgó-forgó árnyán.
Sétál a csönd a fák alatt,
ezüst-bársony fényben,
pont ott jár, ahol elhaladt
léptünk a tegnapi éjben.
Megterítettem
a reggel kenyerével.
A pillanat mézes,
forró tejével.
Vajcsókos kaláccsal,
kávéillatba bújt,
friss vallomással.
Ha égkirálynő lennél,
zöldillatú Május,
te mindent megtennél,
hogy árnyainkon átjuss.
Lennék láng,
szemed mélységében.
Lennék fény,
szíved szép termében.
Adtam egy nagy pofont az égnek;
belekékült a tenyerem.
Megcsókoltam a teret,
míg átölelt, mint a szerelem.
Fűszál selymén a szél,
az ég ívén a Nap zenél.
Vizek hátán hullám dalol,
és szól bennem is
egy dal valahol.
Nem kell most a szó,
beszéljen a kezed.
Simítsd le arcomról
a fáradó éveket.
Valakit szerettem,
mint hajnal a harmatot,
s folyó a belé hömpölygő patakot,
és szomjas virág
a ráhulló esőt,
miként egy pipacs
szereti a mezőt.
Egy tiszta vászonról álmodtam.
Végtelen volt, mint a tér,
makulátlan, hófehér.
Kifeszítette elém az Isten,
fessek rá mindent,
mi e világban ritka
vagy egyáltalán nincsen.
Kis csészémbe öntöttem a csöndem,
hófehér porceláncsészébe,
amennyi csönd összegyűlt már bennem,
s letettem az Éjszaka elébe.
De jó lenne friss cipónak lenni
a végtelennek tiszta asztalán,
búzaszemből aranyhéjjá válni,
a telihold is megkóstolna tán.
Elgurult már sok ezer év
alattam.
A semmi szekerét
sárban, porban, fényben is
tolhattam.