Nyakó Attila
Porcukorba forgatták a szart,
avas zsíron sül a libamáj,
flepnis mixer rossz citrust facsart,
rendszerszintű lett a hiba már.
Etesd meg a jószágot, ha éhes,
bármit mondhatsz neki, úgyis elhiszi...
Zöld erdőben jártam,
Cecíliát láttam,
gyűjtötte a rőzsét,
operatív törzsét
kinn hagyta a dzsipben,
délben egy szép klipben...
Te, azok a háztetők,
cserép hátán cserép,
rozsdafoltos ereszek,
giccses netán, de szép!
Kíváncsivá tettél,
miért hitted el,
bármit is jelenthet
nekem itt e hely.
Pofazacskómban
szaloncukor van,
kamatláb ázik
langyos buborban.
Károly úr, a kockás piton
s Konrád, a köpködő kobra
tanakodtak a Lánchídon:
akkor balra-e vagy jobbra
Karácsony éjjelén
ülök az éjjelin.
Sok volt a szalonna,
pedig mondtad, hogy ne
Kilesni kár volt az ablakon,
tudhattam úgyis, hogy azt kapom:
gomolygó szuflé szürke fákon...
Ültem a teraszon, szellő lengetett,
árnyékkal játszott a fény,
előttem ünneplő ember-rengeteg,
érzelmek vájtak belém.
Én már nem remélem, hogy ebben a létben
bármi megjavulhat, vessetek meg, - én nem
hiszek vélt csodákban, átlátszó a glóbusz,
két műsor közt bénán ránk szórt hókuszpókusz...
Még csak hét óra volt - redőny résein át
kacsintott be a Hold, én egy részeg imát
rebegtem remegve, kérlek, ne a Nap légy!
ám ő rám se nézett, hetykén ragyogott szét
És te hol voltál, amikor azt
a végzetes ütést mérte
szélfútta, lezser ingben,
napfényes, réti ringben
a tavasz a télre?