Nyakó Attila
Ültem a teraszon, szellő lengetett,
árnyékkal játszott a fény,
előttem ünneplő ember-rengeteg,
érzelmek vájtak belém.
Én már nem remélem, hogy ebben a létben
bármi megjavulhat, vessetek meg, - én nem
hiszek vélt csodákban, átlátszó a glóbusz,
két műsor közt bénán ránk szórt hókuszpókusz...
Még csak hét óra volt - redőny résein át
kacsintott be a Hold, én egy részeg imát
rebegtem remegve, kérlek, ne a Nap légy!
ám ő rám se nézett, hetykén ragyogott szét
És te hol voltál, amikor azt
a végzetes ütést mérte
szélfútta, lezser ingben,
napfényes, réti ringben
a tavasz a télre?
A szerelem nem mérlegel,
csupán csak a szívnek hódol,
mi végre is kérhetnénk el
recepteket Cupidótól?
Kidobtak egy altest tisztán tartására
szakosodott eszközt Kispest határába.
Tavasz jött, s a világ éledt, ahogy szokott,
csóró fajansz volt csak keserű és kopott.
Képzeljétek el csak, semmit sem kell eztán
elképzelni, mert hát erre egy stáb lesz, s tán
ők majd sokkal jobbat képzelnek el, mint te,
s elképzelésükkel oly fejlettebb szintre...
Felborult a tégely, a kasszás rám rivall,
olcsó hús érkezik lekozmált krumplival.
Persze, a híg leve ott tocsog alatta,
párosuk biztos még tegnapról maradt a
Halálii - avagy a földi mennyország
Minden éjjel ébren álmodom a Halált,
megrendelőm szorgos gazdatestre talált.
Bátorkodtam idén is egy akrosztichont,
Olyat, ami nemhogy bezár, hanem kibont,
Lelkesít és reményt táplál lelken belül, s
Dolga végeztével szép csendesen elül.
Ott, ahol az álmok édes áradatát
Gondos impulzusok közvetíthetik át
Szürke fátyol mögül tekint ránk nagy ében
szemével a vén Hold, látja, ki van ébren.
Látja a világunk minden rezdülését,
látja, aki jót tesz, s látja, aki épp vét.
Nyeszlett hutu inas ürüt
hajkurász a vacsi végett,
csúnyán krákog, tán hörghurut?
Idén nyáron korán tél lett.
Egy kiszikkadt tobozt hintáztat a szellő,
szára még szorítja a perzselő napon,
végzete megírva, tudja jól, hogy eljő,
csalogatja mélyből lágy tűlevélalom.