Nyakó Attila
Letört kardvirágok közt ökörnyál szitál,
feszült felhők fölött lebeg az őszi táj.
Lágy, nedves masszában ácsorgó porszemcsék
érzik a bőrükön, ennyi a porszem-lét.
Kinyílt egy kis atom
a nukleáris télben,
porlepte hajnalon
szárba szökken éppen.
Három hasáb sült krumpli néz,
pózolj hát, mint híres színész!
Színes képek, szürke kontúr
vár a rántott húsokon túl.
Krumplipüré és fasírt,
könnyű kis zacsis leves,
undi, drapp sütőpapírt
gyűr ölbe a szemetes.
Jött egy küklopsz a szemészetre,
szert tenni pár szerény tesztre.
Szétrágott négy fényes képet,
s térlátása tényleg tré lett.
Megállt a levegő, semmi se moccan,
tornádó előtti csend,
távoli, unott kis sziréna hosszan
nyomná, de végül lecseng.
Körülrajongott egy lendkerekes
kisautó egy karcsú búgócsigát,
szépkorú volt már, ámbár veretes
rugói hajtották: gyerünk, csináld!
Letört egy virág szára,
bár még csálén rád nevet,
szirmait nyers föld várja,
köpött, de hát így szeret.
Kipecázott az Aranyhal,
míg trécseltem egy varanggyal.
Szép mocsár volt, ahol éltem,
nem hittem, hogy damilvégen
Annyira szerettem volna,
persze, hogy nem lehetett
szerelmet vinni a Holdra,
várt rám, és ott lebegett.
Elefántcsonttornyában élt a lány,
kőszívén lakat, lelkében talány.
Esetleg talán veséje, lépe?
Sajna, ide egy orvos se lép be.
Állt ott a nagy egójával,
semmi más nem volt neki,
előtte egy világ hever,
érzi s fennen hirdeti.
Az utolsó metró még tétován fékez,
indul, zárjelzője lassan semmivé lesz.
Nem száll fel rá senki, minden peron kihalt,
kétezer-húsz végén vajon téged mi hajt?
Annyira szomorú és olyan álságos
volt ez az esztendő, s lesz ez a válság most,
amibe csöppentünk, csöndes malacpersely...