Nyakó Attila
A szabadság színét kerestem a neten,
ám a Kék Halál jött váratlan hirtelen.
Kaszájával babrált, láttam, ahogy ott áll,
ejnye, barátocskám, jól lefagyasztottál!
Ülj le a kőre, ha vége, de éjszaka töltsed a tárat,
alszik a szörny, ne feledd, hogy a karma bizony sose fárad.
Kértem tizenöt deka boldogságot,
a szatócs pedig csak pofákat vágott.
Szeletben kéri az úr, netán egybe?
Némileg több lett, kacsintott nevetve.
Lejött a hegyről, majd visszament,
félszegen káromkodott
is csöppnyit, hát semmi sem patent,
lesz tán pár öntelt halott...
Letört kardvirágok közt ökörnyál szitál,
feszült felhők fölött lebeg az őszi táj.
Lágy, nedves masszában ácsorgó porszemcsék
érzik a bőrükön, ennyi a porszem-lét.
Kinyílt egy kis atom
a nukleáris télben,
porlepte hajnalon
szárba szökken éppen.
Három hasáb sült krumpli néz,
pózolj hát, mint híres színész!
Színes képek, szürke kontúr
vár a rántott húsokon túl.
Krumplipüré és fasírt,
könnyű kis zacsis leves,
undi, drapp sütőpapírt
gyűr ölbe a szemetes.
Jött egy küklopsz a szemészetre,
szert tenni pár szerény tesztre.
Szétrágott négy fényes képet,
s térlátása tényleg tré lett.
Megállt a levegő, semmi se moccan,
tornádó előtti csend,
távoli, unott kis sziréna hosszan
nyomná, de végül lecseng.
Körülrajongott egy lendkerekes
kisautó egy karcsú búgócsigát,
szépkorú volt már, ámbár veretes
rugói hajtották: gyerünk, csináld!
Letört egy virág szára,
bár még csálén rád nevet,
szirmait nyers föld várja,
köpött, de hát így szeret.
Kipecázott az Aranyhal,
míg trécseltem egy varanggyal.
Szép mocsár volt, ahol éltem,
nem hittem, hogy damilvégen