Nyakó Attila
Annyira szerettem volna,
persze, hogy nem lehetett
szerelmet vinni a Holdra,
várt rám, és ott lebegett.
Elefántcsonttornyában élt a lány,
kőszívén lakat, lelkében talány.
Esetleg talán veséje, lépe?
Sajna, ide egy orvos se lép be.
Állt ott a nagy egójával,
semmi más nem volt neki,
előtte egy világ hever,
érzi s fennen hirdeti.
Az utolsó metró még tétován fékez,
indul, zárjelzője lassan semmivé lesz.
Nem száll fel rá senki, minden peron kihalt,
kétezer-húsz végén vajon téged mi hajt?
Annyira szomorú és olyan álságos
volt ez az esztendő, s lesz ez a válság most,
amibe csöppentünk, csöndes malacpersely...
...berúgni gondoltam, azóta sincs, minek
lázasan bókolni köröttem a szarnak
letisztult utálat, ablakokban varjak
Mint kibomlott kontyból egy gyöngécske hajszál,
úgy szállt el ez évünk a visszalőtt startnál.
Óvnánk, de hiába, már minket kell óvni,
szakadékba tartó fékevesztett ródli
Pár perce a karácsony rohant át
a nappalin, - tél lett, én ijedten
tűlevelet köpködtem, és gyantát,
s a "Ne lőj rám!" kitűzőt kitettem.
Begördült az utolsó vonat,
Ott a peron, ünneplők hada,
Lufi erdő, tapsorkán fogad,
De az ember most lesz csak maga.
Odalett egynéhány évtized,
Gondolatban viaskodsz talán
Porcukorba forgatták a szart,
avas zsíron sül a libamáj,
flepnis mixer rossz citrust facsart,
rendszerszintű lett a hiba már.
Etesd meg a jószágot, ha éhes,
bármit mondhatsz neki, úgyis elhiszi...
Zöld erdőben jártam,
Cecíliát láttam,
gyűjtötte a rőzsét,
operatív törzsét
kinn hagyta a dzsipben,
délben egy szép klipben...
Te, azok a háztetők,
cserép hátán cserép,
rozsdafoltos ereszek,
giccses netán, de szép!
Kíváncsivá tettél,
miért hitted el,
bármit is jelenthet
nekem itt e hely.
Pofazacskómban
szaloncukor van,
kamatláb ázik
langyos buborban.