Nyakó Attila
Megállt a levegő, semmi se moccan,
tornádó előtti csend,
távoli, unott kis sziréna hosszan
nyomná, de végül lecseng.
Körülrajongott egy lendkerekes
kisautó egy karcsú búgócsigát,
szépkorú volt már, ámbár veretes
rugói hajtották: gyerünk, csináld!
Letört egy virág szára,
bár még csálén rád nevet,
szirmait nyers föld várja,
köpött, de hát így szeret.
Kipecázott az Aranyhal,
míg trécseltem egy varanggyal.
Szép mocsár volt, ahol éltem,
nem hittem, hogy damilvégen
Annyira szerettem volna,
persze, hogy nem lehetett
szerelmet vinni a Holdra,
várt rám, és ott lebegett.
Elefántcsonttornyában élt a lány,
kőszívén lakat, lelkében talány.
Esetleg talán veséje, lépe?
Sajna, ide egy orvos se lép be.
Állt ott a nagy egójával,
semmi más nem volt neki,
előtte egy világ hever,
érzi s fennen hirdeti.
Az utolsó metró még tétován fékez,
indul, zárjelzője lassan semmivé lesz.
Nem száll fel rá senki, minden peron kihalt,
kétezer-húsz végén vajon téged mi hajt?
Annyira szomorú és olyan álságos
volt ez az esztendő, s lesz ez a válság most,
amibe csöppentünk, csöndes malacpersely...
...berúgni gondoltam, azóta sincs, minek
lázasan bókolni köröttem a szarnak
letisztult utálat, ablakokban varjak
Mint kibomlott kontyból egy gyöngécske hajszál,
úgy szállt el ez évünk a visszalőtt startnál.
Óvnánk, de hiába, már minket kell óvni,
szakadékba tartó fékevesztett ródli
Pár perce a karácsony rohant át
a nappalin, - tél lett, én ijedten
tűlevelet köpködtem, és gyantát,
s a "Ne lőj rám!" kitűzőt kitettem.
Begördült az utolsó vonat,
Ott a peron, ünneplők hada,
Lufi erdő, tapsorkán fogad,
De az ember most lesz csak maga.
Odalett egynéhány évtized,
Gondolatban viaskodsz talán
Porcukorba forgatták a szart,
avas zsíron sül a libamáj,
flepnis mixer rossz citrust facsart,
rendszerszintű lett a hiba már.
Etesd meg a jószágot, ha éhes,
bármit mondhatsz neki, úgyis elhiszi...