Nyako Zita
Az éjszaka megfogant, s megszült.
Én lettem magányos gyermeke.
Hideg és mozdulatlan a bölcsőm,
nem ringat álomba senki se.
Messze tűntek az álmaim.
Én többé nem álmodom.
Csendben megadva élek.
Nem tűnődök a tegnapon.
Én úgy látlak még, ahogyan akkor.
Szemedben kéklőn csillanó álmok,
S úgy érzek, szívem is úgy dobban.
Mit sem érnek a hazugságok.
Még kellenek az emlékedtől
felszakadó könnyek,
akarom érezni még,
ettől lesz tán könnyebb...
Emésztetlen szavakon
rágódom örökké...
Milliószor... újra
idézlek magam elé...
Szeretnélek...
Ölelnélek csendben, mint a fény,
s úgy áramlanék lelked pólusaiban,
mint fák levelében az oxigén.
Évek óta tartó harc ez önmagunkkal,
csatákkal, melyekben egymást sem kíméltük.
Szemeinkben forrón lobogó lánggal,
melyet megtagadtunk, sohasem kértük.
Hagyj engem elmenni, kedvesem!
- Engedj el! - suttogom csendesen.
Ébredj fel, s lásd meg, hogy vége már,
hiába szeret a szív, ha fáj.
Túl könnyű a játék,
meg átlátni rajtad.
Azt mondani mindig,
amit hallani akarnak.
Majd ha nem leszek már "ilyen", csak "olyan".
Kit nem érdekel a miért, s a hogyan.
Akkor majd tisztán, csak létezhetek...
Egy újabb év, egy új tavasz.
Mosolygó arcomon könnyeim.
Benned él, mi én vagyok,
léptedben visszhangzanak lépteim.
Nekem is kellett volna tennem...
Tennem érted, és értem is...
Nekem is kellett volna lépni,
feléd nyitni, és félni.
Már nem hazudunk...
Te se nekem, én sem önmagamnak.
Elvesztettél örökre már,
eljött az utolsó pillanat.