Nyako Zita
Tegnap felhívtál, persze tudom nem is engem.
Apró, titkos öröm volt a szívemben...
Zavarban voltál, s tudom jól miért,
te mondtad, az egyetlen vagyok, aki megért.
Hagyj meg magadnak egy álmot.
Dédelgesd, titokban játssz vele.
Egy utolsó reményt még,
s ne tudja senki se...
Csak éppen elkezdődött, s máris véget ért a nyár.
Valami fájdalom bolyong... játszik...
Felhők mögé bújt a napsugár.
Csak éppen megszáradtak,
a kiterített ruhák...
Pár óra volt a napfény,
szürke lett a világ.
Csak nézni azt, ha fáj a szív...
Csak nézni, szólni sem tudok...
Csak nézlek, s ott vagyok veled.
Csak ennyi, amit adhatok...
Nem lehet játszani a szerelmet.
Örökké nem lehet játszani.
Nem lehet örökké sírni bent,
s kifelé mindig mosolyogni.
Az éjszaka megfogant, s megszült.
Én lettem magányos gyermeke.
Hideg és mozdulatlan a bölcsőm,
nem ringat álomba senki se.
Messze tűntek az álmaim.
Én többé nem álmodom.
Csendben megadva élek.
Nem tűnődök a tegnapon.
Én úgy látlak még, ahogyan akkor.
Szemedben kéklőn csillanó álmok,
S úgy érzek, szívem is úgy dobban.
Mit sem érnek a hazugságok.
Még kellenek az emlékedtől
felszakadó könnyek,
akarom érezni még,
ettől lesz tán könnyebb...
Emésztetlen szavakon
rágódom örökké...
Milliószor... újra
idézlek magam elé...
Szeretnélek...
Ölelnélek csendben, mint a fény,
s úgy áramlanék lelked pólusaiban,
mint fák levelében az oxigén.
Évek óta tartó harc ez önmagunkkal,
csatákkal, melyekben egymást sem kíméltük.
Szemeinkben forrón lobogó lánggal,
melyet megtagadtunk, sohasem kértük.