Nyári Károly
Hol vagy, mikor az ágyba vinném neked a reggeli kávét?
Hol vagy, mikor csak a te nyakad puszilnám, s nem másét?
Egyedül ballagok hosszú ideje.
Nem akar jönni senki? Ki vele!
Záporként hull rám a magány minden fájó, kínzó cseppje.
Hol angyal, hol ördög a lelkem. Dermedt.
Nem mozdul a sötét karmai közül szívem,
hisz fényre vágyik, de nincsen.
Vártam rád, azt hittem, eljössz.
Vártam, hogy kiszakítasz ebből.
Vártam, hogy eljön majd a csoda,
vártam, hogy szíved adod oda.
Elhittem.
Elhittem, hogy szeretni fogsz.
Elhittem, hogy szívedbe lopsz.
Elhittem, hogy együtt nézünk mesét,
s fogjuk csendben egymás kezét.
Megláttalak, tudtam Te vagy, aki kell nekem!
Megláttalak, tudtam, Te leszel az életem!
Megláttalak, reméltem a szépeket,
hogy veled élem le az életem.
Szia, Karácsony. Érzem, hogy jössz, elragad varázsod.
Mit is mondhatnék rólad? Meleg szavak, rengeteg óhaj.
Sokan mondják, bárcsak kaphatnék ezt, azt.
Focilabda, mivel adom majd a passzt -
gondolja a kisfiú magában, de csak a könnye, mi megárad.
...Ez jut mindenki eszébe,
anélkül, hogy belenézne a szemébe.
Nem ismernek, de már lenéznek,
a gyűlölet lángja megéget.
Ki ölel majd engem, ha az élet
a magányba kerget?
Lesz-e, ki óvjon, féltsen, szeressen,
ki a nehéz időkben is velem lesz?
Szenvedek, mert valaki hiányzik az életemből.
Egy ember, kit az élet csak apának nevez.
Ki, ha kell, az élet vizében veled evez.
Velem ilyen nem volt, nem is lesz soha,
mert nincsen apám, s ez oly mostoha.
Drága Anyukám, e sorokat hozzád írom,
és már alig bírom, hogy újra láthassam két szép szemed,
mibe ha belenézek, a megnyugvást lelem.
Te vagy, ki életet adtál nekem.
Újra előkerült, mi rég elveszett bennem,
nem tilthatom, akire vágyik lelkem.
Egyszerűen nem tudom elfelejteni a lányt,
kire szívem már régóta vár.