Ódor Attila
Bár még zöld a hegy, a Mátra háta,
kék még a völgyből a magas Kékes is,
eldugott, hátsó útjaink sziklás falára
szürkén vetül már a nyugvó Nap is.
Hideg
Kissé borzongva vártam reggel,
dörzsölve merev, kihűlt kezeim.
Magamat melengettem forró üveggel,
s töröltem sűrűn könnyes szemeim.
Eszembe jutott egy csendes éjjelen
sok gyermekkori, áldott Karácsony,
hol térdig hóban játsztunk szertelen
bolondos gyermekháborút jó barátok.
Reggeli köd rejti a sárguló pástot,
mintha óvó szülője terítne rá palástot.
Szürke lett, nedves a hajnali világ,
hosszan, nagy hanggal bőgnek a bikák.
A nyárbúcsú újra itt kopog már
a képzelet vaspántos tölgyfa ajtaján.
Erősebb szinte minden koppanás,
De emlékeim mégis mind megtartanám.
Egykor sáros útjainkat száraz por lepi.
Elapadt csermelyek medrét szomjas jószág lesi.
Szárad csak a tűző nap alatt, szomjazik az erdő,
Nincsen, míg szem ellát, nincs egy árva felhő.
Ott hevert a földút szélén szegény pára
fáradtan, csalódva, sírva, esőtől ázva.
Hisz ő igazán nem tett semmi rosszat,
semmit, ami a gazdinak bánatot okozhat.
Tüzes napsugarak, éjjeli nagy esők
nevelgetik szépen, mint éltető erők.
Növekedik lassan száz részre sorolva,
mígnem beérik fürtökké bomolva.
Duna-Tisza kék-ezüst keretébe
Magyarokkal jövénk a Kárpátok tövébe.
Otthonunk lész` Gömör és Hont,
Kabar szívünk Magyarrá forrt.
In memoriam
Fájdalom, örömök, szép,
összetartó nagy-család.
Ezt dalolhatnám, ha kérdenék
földi életem dalát.
Sokszor ébredek előző életem rögös talaján,
Hirtelen nem tudva, merre van a nagyvilág.
Heves harcok nyomát keresem testemen,
Soká tart, míg visszatér fejembe az értelem.
Nagy, sötét fellegek mögött
csak pislákol még a nyár lángja.
Szinte magában sír s mordul,
kikandikál felhőiből a Mátra.
Őszvégi reggel
Fázósan nézem a búcsúzó őszt,
mely hulló levelekkel integet,
Feljebb, a Mátra bércein
szinte látni már a hulló hópelyheket.
Hűvös lett már, őszi szél fúj,
esők mögött útnak indul.
Messzire száll, felhőt terel,
sarat szárít, s így énekel...