Oláh Szilárd
Kövek, ti legyetek párnája néki.
Fű, te legyél takarója néki.
Fák, üregetekben legyen otthona.
Nap, legyél az élet erőt adója.
Hold, legyél a lámpája néki.
Csillagok, kísérjétek tovább, ha kéri.
Szívemben él egy elveszett kép.
Nem csitítja el se idő se tér.
Bús a felhő, sok csillag virít.
A tenger kék habjait kívánom rég.
Messzi földön élnék távol mindentől.
De amíg vagy nekem, én nem adom föl.
refrén:
Ezer úton elindulni nem muszáj soha.
Hallgatni a madárdalt, ami nem mostoha.
A széllel szállni hamvas éjben tovább.
Egy úton járj, amit nem vehet el senki más.
Mi oldathatja a halál átkát,
Hogy újra átölelj?
Ha egy hegy lenne a bánat,
Akkor a tetején én állnék.
Mert az, amit érzek,
Az már maga szenvedés.
Gyertyák fénye ott a temetőben.
Elmentek ők régen innen.
Már csak az emlékük van itt.
A szív oly nyughatatlan.
Sírotok előtt állva imát mondunk.
Az égen ragyog a Nap már.
A felhők továbbálltak.
Szép lett a táj is.
Az ősz borítja ruháját.
Egy ölelés, egy kézfogás.
Hamis félretekintés.
Merre halad az út tovább?
Mekkora a kerítés?
Elkeríted, falat húzol, szíved ne lássák.
De mit tegyek már azért, hogy álarcod ne lássam?
Nem egy történet, pedig lehetne az.
Inkább egy mese, mely rólad szól.
Csak a neved titkolom még.
Nem akarom elkiabálni, hogy elsuhanjon.
Egy messzi fényt látok,
De el nem érem már a partot.
Elhagyott az erőm, süllyedek.
De akkor mégis valami erőt ad.
Egy kéz a vállamra ér, egy hang szól.
Menj tovább, ne félj!
Nem kívánt érintés egy angyali lépéssel.
A mennyben járok veled, s aztán meg a pokolban.
Mintha tőrt döfött volna belém.
Úgy fájt, ahogyan őt csókoltad.
Harag gyűlt az édenbe, s véget ért a szép élet.
Hol az angyal, kérdem én, ha démont látok előtted?
Egyszer már én is el akarom feledni a fájdalmat.
Egyszer túl szeretnék repülni a falakon.
Legyőzni az akadályokat, legyőzni a démonjaim.
Keresem a fényt, ami vezet hazáig.
Azon tűnődik el, hogy merre tartasz?
Zúgnak a hangok, de továbblépsz.
Életed mindig boldogságért harcol.
Bár tudnád, mennyire van messze még?
Elmentél egy éve már egy éjszaka tőlünk.
Úgy érzem, hogy valahol megtört bennem a hit.
Kértem Istent, hozzon vissza, de már nem lehetett.
S úgy érzem, az élet igazságtalan lett.
Oly régóta vár a szívem.
Arcom mossa sok-sok könnyem.
Nem érdekelt semmi akkor.
Inkább mindent elvesztettem.