Ölveti József
Mozdulatlanságban telik a nap,
és a fénysugarak erőtlenek,
egyedül csak a látvány simogat,
s vágyaim lelkemben felhőtlenek.
Már nem szántja elmém oly sok gondolat,
száráról nehezen szakadó napok
peregnek meg-megroppantva csontomat,
bár nem kellenek még a fránya papok!
Anyám udvarán áll egy almafa,
gyerekként még játszottam alatta.
Legyek vidám, elcsúszva ezer hibán?
Csak csüggjek rajtad, törékeny boldogság?
Érzem, összetör rettentő távolság,
úrrá lesz szűkülő fojtottság, hiány.
Volt, hogy nekem szórta fényét a hold,
s lágyan a szél is csak nekem dalolt...
Hatalmas kővár áll,
minden más, mint az ember lát.
Várfalamon kúszva
a tök alsó gyűrött sarka
beakadt lábamba,
s összedőlt a felrakott fal.
Talán egyszer bocsánatot kérek
mindenért, mit tettem, s amit még nem,
de addig is fájdalommal lépek,
bús percek, veletek így kell élnem.
Érzem, hogyan hat át,
a zene ritmusát.
Egy gyönyörű alak
felhőként elém szállt.
Az ember, mikor gyenge,
még ha erős is teste,
bár izmai feszülnek,
belül lágyan zenélnek.
Falra rakott fehér csempe,
gondolatok sora a fejemben,
de szóként elérve számhoz,
fekete romhalmaz s káosz.
Csaholó bársonypofa
Nasty, a kölyökkutya.
Lakott szoba lett a csend,
mikor egy papucsot csen,
s marcangolja hevesen.
Lebegtem meredten,
mígnem önfeledten
létem megterveztem,
újra megszülettem.
Szót fon az esti pára,
belenyomom párnámba,
indítékom még gyenge,
lelkem itt vész e testben,
harmatként megrekedve
vár a nap sugarára
holt, hervadó virágban.