Ölveti József
Elég volt, elég!
Benyomtam egy stampóval.
Ne égjek, ne még!
Az élet nem fizet apróval.
Egy pillanat, egy perc, egy nap,
ki virágot, ki desszertet
vagy édes csókot kap,
ma csak néktek rója útját
felettünk a szikrázó nap.
Párom édesanyjának emlékére
A hajnal ma nem hoz jó reggelt,
körénk burkot ver a szürkület,
bánat ölel, meg a rémület,
csak annak fáj, aki még felkelt.
Magunkra pillantok a faliképen,
csöndemből szeletet vág a gondolat,
lenyugodni látom végre sorsomat,
s idők tengerén felbukkan az éden.
Démonom ébreszti démonod tüze,
támad a rettentő, szikrázó erő,
látom, itt én már nem lehetek nyerő,
egy korbáccsal sújt le kettőnek keze.
Nézd csak, mily nagy emberfölény,
ki tegnap még hitünkben élt
pici szívvel létküszöbén,
jöttével fon égi babért!
Kérted, ne írjak már az elmúlásról.
A falevél is lehull, mikor sárgul...
Tikkadt szőnyegére a nyárnak
szépnek ható fények és árnyak...
Oly könnyen sétáltál ki az ajtómon,
idejövet sem kívántál jó napot.
Mi el sem kezdődött, máris megkopott,
ott feküdtem kábán hideg padlómon.
Mozdulatlanságban telik a nap,
és a fénysugarak erőtlenek,
egyedül csak a látvány simogat,
s vágyaim lelkemben felhőtlenek.
Már nem szántja elmém oly sok gondolat,
száráról nehezen szakadó napok
peregnek meg-megroppantva csontomat,
bár nem kellenek még a fránya papok!