Ölveti József
Kérted, ne írjak már az elmúlásról.
A falevél is lehull, mikor sárgul...
Tikkadt szőnyegére a nyárnak
szépnek ható fények és árnyak...
Oly könnyen sétáltál ki az ajtómon,
idejövet sem kívántál jó napot.
Mi el sem kezdődött, máris megkopott,
ott feküdtem kábán hideg padlómon.
Mozdulatlanságban telik a nap,
és a fénysugarak erőtlenek,
egyedül csak a látvány simogat,
s vágyaim lelkemben felhőtlenek.
Már nem szántja elmém oly sok gondolat,
száráról nehezen szakadó napok
peregnek meg-megroppantva csontomat,
bár nem kellenek még a fránya papok!
Anyám udvarán áll egy almafa,
gyerekként még játszottam alatta.
Legyek vidám, elcsúszva ezer hibán?
Csak csüggjek rajtad, törékeny boldogság?
Érzem, összetör rettentő távolság,
úrrá lesz szűkülő fojtottság, hiány.
Volt, hogy nekem szórta fényét a hold,
s lágyan a szél is csak nekem dalolt...
Hatalmas kővár áll,
minden más, mint az ember lát.
Várfalamon kúszva
a tök alsó gyűrött sarka
beakadt lábamba,
s összedőlt a felrakott fal.
Talán egyszer bocsánatot kérek
mindenért, mit tettem, s amit még nem,
de addig is fájdalommal lépek,
bús percek, veletek így kell élnem.
Érzem, hogyan hat át,
a zene ritmusát.
Egy gyönyörű alak
felhőként elém szállt.
Az ember, mikor gyenge,
még ha erős is teste,
bár izmai feszülnek,
belül lágyan zenélnek.