Ölveti József
Gondoltam, írok pár sort
arról, mit a sors rám szórt,
de nincs, csak a néma csend,
köröttem így áll a rend.
Hajhó!
Várj még
- vagy vigyetek!
Mit bánom én!
Kezem nem mozdít hegyeket,
sűrűsödik elmém, nem vágyja testemet.
Nincs még minden veszve!
Múzsát küldj, vagy szót rám,
verseimet messze
hagyta elnémult szám.
Ki tudja, mi van odaát,
békesség vagy örök káosz?
Az élet nem oszt koronát,
s lelkünk nem köthető lánchoz,
ki-ki megváltja otthonát.
Gyermekek nevetve,
nem félve, szeretve
szaladnak a réten
lepkéket kergetve,
e kép lebeg most előttem...
Elég volt, elég!
Benyomtam egy stampóval.
Ne égjek, ne még!
Az élet nem fizet apróval.
Egy pillanat, egy perc, egy nap,
ki virágot, ki desszertet
vagy édes csókot kap,
ma csak néktek rója útját
felettünk a szikrázó nap.
Párom édesanyjának emlékére
A hajnal ma nem hoz jó reggelt,
körénk burkot ver a szürkület,
bánat ölel, meg a rémület,
csak annak fáj, aki még felkelt.
Magunkra pillantok a faliképen,
csöndemből szeletet vág a gondolat,
lenyugodni látom végre sorsomat,
s idők tengerén felbukkan az éden.
Démonom ébreszti démonod tüze,
támad a rettentő, szikrázó erő,
látom, itt én már nem lehetek nyerő,
egy korbáccsal sújt le kettőnek keze.
Nézd csak, mily nagy emberfölény,
ki tegnap még hitünkben élt
pici szívvel létküszöbén,
jöttével fon égi babért!
Kérted, ne írjak már az elmúlásról.
A falevél is lehull, mikor sárgul...