Ölveti József
Szót fon az esti pára,
belenyomom párnámba,
indítékom még gyenge,
lelkem itt vész e testben,
harmatként megrekedve
vár a nap sugarára
holt, hervadó virágban.
Kértem, hogy most ébreszd álmom,
a kép, mi kínoz, valóra váltson.
Értelem, miért vagy épp jelen,
mikor bennem tombol a félelem!
Házfalakba zárt nyugalom,
utcákon sétál a bú-bajom,
átlátszó anyagon nézem,
áll a bál a másik oldalon,
kibuggyan tágult falrésen.
Távolból alacsonyak a hegyek,
lépéseim elé közelednek.
Egyetlen szikla, csak egyetlen fal,
vízválasztó, most beleremegek,
nem látszik más, mindent takar.
Menni tovább, ha már mindenki megállt,
megállj, ha van, ki érted kiált,
halld a fuldoklók hangját!
Morcosan csordogál a karácsony,
kifakult színével hull nyakamba,
ágvégről csapódik a kabáton,
hogyan öltöztessem most aranyba?
Egyetlen pillanat vágta ketté,
elszakadt, és nem tartott örökké.
Egy kihirdetett szó zárta csupán,
senki nem nevetett, álltunk némán.
Nem játszik akkordot már az élet,
mint ütemtelen, leült zenészek,
feszült, felbontott kötelékek.
Nászuramhoz
Ködös utakon bujkál a fény,
kiszáradt árokparton kaszál,
gaz csellel testet tép a halál,
s foszlott zsákot foltoz a remény.
Százszor kérdezett vélemény,
ezer eldobott, vak remény,
millió aprócska halál,
az élet, kedves, megtalál.
Bezárul a kör,
jármától szabadul az ökör,
fojtogat a levegő,
posványos a legelő.
Ellökött világ a semmibe ballag,
mellészegődöm lehajtott, bús fejjel,
visszahívó szavak súgni akarnak,
nem törődöm egyetlen intő jellel.
Jó volna
megcáfolni ezt az életet,
megcáfolni az időt, a szépet, a csúnyát,
mindent, mi ebbe a világba bezárt.
A reggel mindig jön.
Rád köszön.
Meg nem kérdi, éjjel
párnádat
miért tépted széjjel,
míg vártad
a fényt kialvatlan.
Többet nem, nem hibázhatok,
eljátszottam minden sanszot.
Már csak egyre maradt idő,
van még néhány szűk esztendő.