Ölveti József
Talán egyszer bocsánatot kérek
mindenért, mit tettem, s amit még nem,
de addig is fájdalommal lépek,
bús percek, veletek így kell élnem.
Érzem, hogyan hat át,
a zene ritmusát.
Egy gyönyörű alak
felhőként elém szállt.
Az ember, mikor gyenge,
még ha erős is teste,
bár izmai feszülnek,
belül lágyan zenélnek.
Falra rakott fehér csempe,
gondolatok sora a fejemben,
de szóként elérve számhoz,
fekete romhalmaz s káosz.
Csaholó bársonypofa
Nasty, a kölyökkutya.
Lakott szoba lett a csend,
mikor egy papucsot csen,
s marcangolja hevesen.
Lebegtem meredten,
mígnem önfeledten
létem megterveztem,
újra megszülettem.
Szót fon az esti pára,
belenyomom párnámba,
indítékom még gyenge,
lelkem itt vész e testben,
harmatként megrekedve
vár a nap sugarára
holt, hervadó virágban.
Kértem, hogy most ébreszd álmom,
a kép, mi kínoz, valóra váltson.
Értelem, miért vagy épp jelen,
mikor bennem tombol a félelem!
Házfalakba zárt nyugalom,
utcákon sétál a bú-bajom,
átlátszó anyagon nézem,
áll a bál a másik oldalon,
kibuggyan tágult falrésen.
Távolból alacsonyak a hegyek,
lépéseim elé közelednek.
Egyetlen szikla, csak egyetlen fal,
vízválasztó, most beleremegek,
nem látszik más, mindent takar.
Menni tovább, ha már mindenki megállt,
megállj, ha van, ki érted kiált,
halld a fuldoklók hangját!
Morcosan csordogál a karácsony,
kifakult színével hull nyakamba,
ágvégről csapódik a kabáton,
hogyan öltöztessem most aranyba?
Egyetlen pillanat vágta ketté,
elszakadt, és nem tartott örökké.
Egy kihirdetett szó zárta csupán,
senki nem nevetett, álltunk némán.
Nem játszik akkordot már az élet,
mint ütemtelen, leült zenészek,
feszült, felbontott kötelékek.